Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Egy verskötet friss és hagyományt-őrző értékei (Sas Andor)

vek, amelyek miatt lefokozták. Hogyan értsük azonban lefokozás után a lefokozó karhatalom felségjelvényének megcsókolá- sát a lefokozott által. Politikai ellenzékiségében és ellenálló elkeseredésében egyedül áll az, akiről szó van, s maga mondja, hogy elefántcsont-toronyba kellett zárkóznia. Csak a kétségbeesés szülhette azt a borúlátó, — nem tudjuk — individualista vagy szinte arisztokratikus nyilatkozatot az emberről a Mond, miért van az című költemény harmadik versszakában. (40.1.) Nevén nevezi a gyűlölet objektumát a tlz- soros Kampó és horog ellen, de sajnos, ennek sem világos a tartalma, magáról beszél-e benne az író, vagy valóságos kampóskeresztet szólaltat-e meg. És bármelyik esetben nehezen érthető a befejező fordulat: Ne vessetek meg túlzottan azért, ne rúgjatok, testvér, belém nagyon. A versek síma megformáltsága, elmaradhatatlan hatású ritmikájuk, a bennük kifejeződő érzés keresetlensége még akkor is érvényesül, ha egész mivoltukban nem azt tartalmazzák, amit esetenként kívánnánk és helyeselnénk.

Erre a megjegyzésre nem volna szükség, ha a politikai versek több részletet és pontosabb formában közölnének. Nem politikai krónikát kívánunk, hanem azt, hogy az olvasó világosabban lássa a versekhez vezető élményeket, jöjjön tisztába velük.

A magasrendű magyar politikai költészet hagyománya a nyílt és félreérthetetlen állásfoglalás haladó vonalon, és ez nemcsak Petőfire, hanem Arany Jánosra is vonatkozik, azután Vajda Jánosra épp úgy mint Ady Endrére, hogy Vörösmartyt és Bajzát ne is említsük. Nem kell találgatni, hogy ezek ki mellett és ki ellen foglaltak állást s ez teszi politikai költeményeiket — művészi becsüktől eltekintve — nevelő erejű kordokumentumokká. Petőfi Sándor a Pató Pálokat, a gyüldei ifjakat, a megalkuvókat épp úgy megnevezi, mint Arany a hatalomra törő kle- rikalizmust. Ady Endre a korabeli makacs maradiság főképviselőjét névszerint meg- bélyegzi.

A szimbolizmus viaskodása érzelmi problémákkal a szerelmi költészetben, sőt általában az egyéni lírában, helyet hagyhat a sejtetésnek, de a politikai költészetben, ha ennek világnézeti gyökerei vannak, nyíltan le kell tenni a garast, hogy a mondanivaló a maga erkölcsi érvényével nevelje, irányítsa a kortárs nemzedéken túl elkövetkező nemzedékeket is. Hisszük,, hogy az említett évtized társadalmi és történeti élményeivel — nem könnyű feladat ez — ilyen értelemben is képes megbirkózni Rácz Olivér.

Egyéni szerelmi élmények és a velük kapcsolatos magatartás a már említett Vallomás (1937—1957) című versciklus témái, bár ilyen vonatkozású vers a kötetben másutt is található. A Kassai balladák öt darabját, ami közös címükből kitűnik, a szerző szülővárosa inspirálta.

A kép és keret (1947 — 1957) és a Tájak, távlatok (1947—1957) két olyan együvéfoglalt verscsoport, amelyeknek címe lazán függ össze a tartalommal, van bennük családi líra, madonnaképet csodáló áhítat és villoni cinizmus, ragaszkodás a szülőhelyhez, elérzékenyülés felmerülő emlékeken.

Nem mondható, hogy a kassai versek írója teljes mértékben követné a kötet utolsó versében felhangzó felszólítást:

Indulj el versem, hátra se nézz, mert igen meghatják biedermeieres házak, szobák, Strauss-zene, emléktárgyak és a kassai múlt kuruckori vonatkozásai. Vigyázni kell azonban, hogy az ákácvirág és a levendula illata ne áradjon el ott, ahol valóságos friss áramlatok a helyénvalók, és hogy a kuruc harcok korát ne Thaly Kálmán szemével nézzük.

Meg kell állapítani, hogy Rácz Olivért, mint embert, polgári jellegű emlékek, művészi szempontból bensőségesen, de a dekadens költészetre emlékeztető árnyalással foglalkoztatják. Helyenként egyes részletek azt a benyomást keltik, mintha a múlt szemléletének túlságosan átengedné magát. Bár szereti a balladás formát s a kassai múlt megelevenítésében és egyéni