Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)

váltabban kimondót?! Az embertelenségi makszimumok érzékeltetésére elkoptak a nyelv-maximumok! „Egy embert halálra kínoznak, aki ezt látni kénytelen, elájul. Ez természetes. De ha a gonosz embertelenség esőstől zuhog, akkor már senki sem kiáltja: állj!“, mondotta Brecht Párizsban, az 1935-ös kultúrvédelmi kongresszuson, és hozzátette: „Ha a gonoszságok torlódnak, láthatatlanná válnak“. Láthatatlanná és kimondhatatlanná. Hol a szó, hol a mű, mely felöleli és magába zárva, egészében kifejezheti adekvát módon, azonosságában érzékelhetön mondjuk Auschwitzot ?! És a fasizmussal szemben az adekváció megfelelőn, döntőn máig sem sikerült.

Ne felejtsük el: az antifasizmus kezdeti, helyzeti pozíciója már egymagában is hátrányt jelentett. A fasizmus az indításnál mint potenciáltabb, dinamikusabb lét jelentkezett. Antifasizmus: maga a név, a fogalom — negáció. És ez mutatja a gigantika nagyságát: valami ellen kell küzdeni. Ez az eredendő helyzeti hátrány sok mindent megmagyaráz,

A fasizmus: ördögi ellenfél: embertelenség maximuma. Az antifasizmus nyelve, szava az emberség tisztességének, méltóságának, teljességének védője és hordozója. Az antifasizmus: erkölcsi realizmus! Hogy tükrözheti egymást nyelvzavar nélkül ez a két egymást kizáró magatartás?! A hatálytalanító adekváció hogy realizálható itt művészi fokon?! A kimondhatatlanság neheze már a hadak csiz- matapodása előtt nyilvánvalóvá vált. A német emigráció moszkvai irodalmi folyóiratában, a „Wort“-ban (1938), olvasható e mondat: „A náci gonoszságot megjelölni, nyelvileg megközelíteni képtelenek vagyunk . . . Mert az igazi, a megjelelő szó hiányzik, az antifasizmus nyelve abban a veszélyben leledzik, hogy klisévé szürkül“. Klisé, séma, frázis: ennél szógyilkolóbb veszély nincsen! Amikor a fasizmussal szemben közhelyet mondunk, amikor és ahol frázist használunk és frázisra bukkanunk, ott a nyelv, a szó feladta a küzdelmet, hasonylt, azonosult az ellenfél szótárával. A fasizmus a frázis diktatúrája. Ezért nyelv- és emberveszély. A klisé-frazeológia léte és ténye: az átszűrődés, az átszivárgás, a fertő- zöttség bizonyító jele. Aki könnyít “nyelvi pozícióján, az elhagyta őrhelyét. A frázis-frazeológia az emberi hang hatálytalanítása, az emberség állományának elposványosítása.

A fasizmus fertőző veszélye nemcsak szennyezi a nyelvet, a szót, de kísértésbe is hozza: szubsztanciája feloldására, feladására csábítja. Egy síkon, egyazonos vokabulatúrával, szóanyaggal csak azonosulni lehet, de nem szemben állni. A vox humana: szent szó és reális fogalom. Erkölcs. Szóerkölcs. Az antifasizmus minden nyelvi nehézsége és gátlása ebből a felfokozottságból ered. A felelősségtudatból, mely mindig a maximumot akarja és meri. Ez a neheze, de ez a megtartója is. A szó becsülete: az emberség becsülete. És a szó becsülete — ha érzi ájult tehetetlenségét a vele szemben álló ellenséggel és a még nyilkolóbb közönnyel szemben — inkább némaságot vállal és némaságával beszél. Karl Kraus elhallgatása, Kurt Tucholsky öngyilkossága az antifasizmus egyjelentésű nyelvi-emberi tisztaságát dokumentálja — a tehetetlenségig, a kimondhatatlanságig és elnémulásig.

Shakespeare írta egyszer: „Amíg az ember elmondhatja: ez a legSzörnyübb, addig nem az a leg szörnyűbb“. Amikor Kari Kraus megírta az első világháború monstre-drámáját, „Az emberiség utolsó napjai“-t, ezzel még egy 800 oldalas pamfletet és vádiratot tudott adni a világnak és az utókornak, de Hitler jötte és jövője annyira megbénította nyelvét, hogy csak hónapok múltán némult el egy tízsoros sírfelirattal: „A szó meghalt, amikor ez a világ felébredt“. Az ember