Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
kezési mód. A messzi Belgiumba repült nővér éppúgy elpusztul, mint a Szlovákiában rekedt testvérek egy része . .. Egyik bátyját pont az esküvőről cipeli el a Gestapo: „a szenvedés elviselhetetlenné lett számukra, egyetlen éltető elemük volt a halálos szerelem ... Ügy szédültek bele a szerelembe, mint repdeső tiszavirágok a fény bűvkörébe". A halál szörnyű prózáját lírává szublimálni csak az ártatlan áldozat tudja: a tisztaság. De hol van ennek itt helye és ideje?! A helyzet egyre jobban elnehezül: a denunciáló házmesterné nyomán „a fasizmus pusztító lángjai már kúsztak az első emelet felé és alattomosan nyaldosták lakásuk ablakát, ajtaját“. A szomszéd német kommunista menti meg őket, de a menekülés ára: apjuk szakálla. Az orthodox zsidó templomszolga szakálltalansága itt a lemez- telenítéssel egyenlítődik; szégyen, tanácstalanság, szomorúság, kiszolgáltatottság keverődik itt egybe: „Ez a szakáll nélküli, szőrös és szomorú arc szinte megdöbbentő. Megrázó, hogy egy emberi arcon ennyi néma szenvedés férjen el... hogy a szomorúság bőre színébe, szempillantásába szívódott fel. A szenvedés nem kijeié keresett utat, hanem befelé menekült. Látni lehetett ezen az arcon, hogy nem óhajt senkiben részvétet kelteni és nem vár többé segítséget embertársaitól.“ Ez embertelen kor egyik legmegrázóbb zsidó portréját idéztük: a semmivé, senkivé meztelenített ember vádképét, a féregélet némulásba merevedett muszáj- mimikrijét. Mert ne felejtsük el: ez volt az a kor, amikor „még azok sem érezték magukat biztonságban, akik nem voltak zsidók, csak a fasiszták mozogtak ebben a maguk teremtette pokolban oly otthonosan, akár a béka a nyálas mocsárban.“ A fasizmus — manifesztáltan és vállaltan — gyilkos princípium, háborús totalitás. Bari, Dávid bátyja 1938-bafi találkozik egy fasisztával, „aki barátságosan, mintha jó hírt közölne, . . . azt mondta nekem, hogy aki ma nem tud fegyverrel bánni, az zsidó .. . Amint mosolygó pofáját néztem, az volt az érzésem, hogy ez az ember engem most, 1938. szeptember 21-én délután 3 órakor halálra ítélt... csak azt érezhettem, hogy a fasisztának fegyver, gyilok a lelke. Oly irtózatot éreztem akkor, hogy szégyelltem magam, amiért ember vagyok.“ Gyilok és fegyver: aki emberi ember, az ezek felszámolását szorgalmazza. Gyilkos Iglkület fegyverfétisizmusban éli ki embertelenségét. Van, aki fegyver ellen nem fog fegyvert, mint Dávid esküvőről halálba hurcolt bátyja, akit „az a nemes jámborság késztetett e magatartásra, amely képtelen a megtorlásra és a saját élete megvédéséért sem képes ölni“. Ezzel szemben Dávidot mentőszerepe végül is ölésre kényszeríti: a Gestapo karmaiból csak ily módon menekülhet, de e borzalom után az anyja az, aki abszolúciót ad: „Te fiam nem gyilkoltál. A te helyedben én is habozás nélkül ugyanezt cselekedtem volna ... Ha soha egyetlen egy testvéred el nem pusztult volna iszonyatos halállal, ha soha bántódás nem éri volna a fasiszta gyilkosok részéről, akkor is helyesen cselekedtél volna... Én egy Heten át harcot vívtam a szenny és piszok ellen, súroltam, mostam és takarítottam... küzdöttem a betegségek ellen... ám, hogy lehet a lakás tiszta, és hogy lehet az ember lelke tiszta, ha a világban a fasizmus halálos bűne fertőzi a levegőt... Helyes, hogy elmégy a hegyekbe, a felkelőkhöz... Menj fiam, nyújts segédkezet a nagytakarításhoz. .. Anyai áldásom adom rád, legkedvesebb és legfiatalabb gyermekem.“ így végződik a regény, melynek tulajdonképpeni lelke, mozgatója és főhőse: az anya-fogalom. Szabó Béla az anyakomplekszum áldottja és foglya. Ez az erénye és ez a gyengéje. Legújabb regénye minden eddiginél meggyőzőbben mutatja e kettősséget: a pozitívumot, mely leszűkített keretben negatív konstellációt eredményezhet.
