Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - LÁTÓHATÁR - A szépirodalom fejlődésének törvényszerűségei
nyos jelenségeit. A XVIII. század nyugateurópai irodalmáról szóló ismert művében Hettner ilyen, az irodalmi fejlődést meghatározó tényezőnek tekintette a köz- véleményt s nagy figyelmet szentelt vizsgálatának, H. Taine kultúrtörténeti módszerébe sajátos pozitivista eszmék keveredtek. Az irodalmi fejlődés döntő tényezőjét a társadalmi környezetben látta, ezt hangsúlyozta az angol irodalom történetét tárgyaló alapvető művében és a francia irodalom történetéről írt munkáiban is, A kultúrtörténeti iskola tanaival bővel találkozunk az orosz tudományában — N. Sz. Tyihonravov, A. N. Pipin írásaiban, és Alekszandr Vesze- lovszkij néhány művében. A kultúrtörténeti iskola képviselőinek munkái sokban hozzájárulnak az irodaim; folyamat törvényszerűségeinek tisztázásához, sőt maguk is megkísérelték e törvényszerűségek megmagyarázását, vizsgálódásaikban azonban az irodalmi mű tulajdonképpeni művészi tényezőinek elemzése helyett csak annak tartalmi kivonataival találkozunk. Az irodalom csupán a történelem illusztrációjául szolgál, amelyet legtöbbször pozitivista szellemben értelmeztek. Az irodalmi sajátosságok kérdéseinek aránylag nagy figyelmet szenteltek az összehasonlító irodalom-tudomány képviselői — a komparativisták. Az átvételt, kikölcsönzést előtérbe helyező elképzeléseik azonban teljesen figyelmen kívül hagyták az irodalom fejlődésének élő konkrét-történelmi alapját; az irodalmi tények, elszakítva attól a konkrét nemzeti valóságtól, amelyben keletkeztek, ön- . célúakká váltak. Ismeretes, éppen a komparativisták köreiben keletkezett az az elmélet, hogy a világirodalom csupán bizonyos, különböző változatokban ismétlődő, de lényegükben szűkkörű témakörök vándorlása. A költői műalkotás keletkezésének és fejlődésének a XIX. század második felében keletkezett koncepciói közül meg kell említeni A. N. Veszelovszkij történelmi (evolúciós) költészettanának elméletét, amelyet az tesz érdekessé, hogy a szerző a művészet fejlődésének és a társadalmi fejlődés folyamatának szoros összefüggéséből indul ki, s a művészet születésében, kialakulásában nagy jelentőséget tulajdonít a munkának és a közösségi elvnek. A történelmi költészettan elméleteiben azonban bizonyos formalista célzatosság is van. Veszelovszkij tévesen vélte a korabeli irodalmi formákat és témákat a múltbeli alkotások új változatainak. A századvégi marxista irodalomtörténeti koncepciók, valamint az alapjukban véve materialista forradalmi-demokrata koncepciók már akkor szembehelyezkedtek Veszelovszkij elgondolásával. A XIX. század irodalomtudományának fejlődésében egyik legfontosabb kérdés volt a nép szerepének tisztázása a szépirodalom történetében. Már a XVIII. században két ellentétes irányzat jelentkezett e kérdésben: az egyik azt állította, hogy a művészet az uralkodó osztályok produktuma, a másik, hogy a művészi alkotás létrehozó ereje végeredményben a nép. A XIX. század második felében Fr. Nietzsche volt az, aki a görög irodalomró írott műveiben leghatározottabban tagadta a nép szerepét, az irodalmi és népköltészeti alkotásokban. Fontos helyet foglalt el Wundt elmélete is, amely a művészetet az álmokból, látomásokból származtatta és a műalkotás keletkezését az emberi tudat különleges állapotával magyarázta. A XIX. század végén a polgári tudományban, egyre határozottabban rajzolódtak ki azok a formalista elméletek, amelyek az irodalom fejlődési törvényszerűségeinek problémáját alárendelték az irodalmi forma átalakulása kérdéseinek. A legharciasabb polgári irányzatok egyike később az irodalomtörténetnek éppen
