Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - LÁTÓHATÁR - A szépirodalom fejlődésének törvényszerűségei
kapcsolják a társadalmi élet állapotával és a társadalmi harc visszatükröződését látják benne. , Sokat adott az irodalomtudománynak a néprajzkutatás további fejlődése, különösen a Grimm testvérek munkái. Lángeszű feltevés volt Goethe „világirodalom koncepciója“, amely az irodalmi folyamat világviszonylatú egységének gondolatán alapult. Goethe rámutatott az egyes irodalmak erős egymásrahatására az irodalmi fejlődés egységes folyamatában. A XIX. század első fele irodalomtörténeti koncepciójának további fejlődésében nagy szerepet játszott Hegel esztétikája. Hegel egyike volt az elsőknek, akik a művészet tapasztalati vizsgálatát elméleti vizsgálattal összekötötték, bár felvetvén a legfontosabb művészetelméleti kérdéseket (az esztétikai ismérvek tárgyilagosságáról, a művészet ismeretközlő feladatáról, a művészet objektív céljáról, a művészetnek a valósághoz való viszonyáról, a művész alkotó egyéniségéről, a műfajok és formák kölcsönös viszonyáról, stb.), idealista pozícióból igyekezett felelni rájuk. A harmincas és negyvenes években Oroszországban és Nyugat-Európa néhány országában kialakult az irodalmi folyamat forradalmi-demokratikus koncepciója. Megalapítója Oroszországban Belinszkij volt, aki kellő kritikával elsajátította a felvilágosultság és Hegel objektív-idealisztikus esztétikájának eredményeit, és nemcsak elérte a Marx-előtti korszak legnagyobb nyugateurópai művészetteoretikusainak színvonalát, hanem még jelentősen előbbrejutott náluk. A művészet materialista felfogásának kidolgozásánál Belinszkij már megközelítette az irodalmi folyamat fejlődése kérdésének igazán tudományos megfogalmazását. Az irodalmi fejlődés szigorú törvényszerűségének gondolata az alapja egész elméletének, amely egyben az orosz tudomány legfontosabb forradalmi demokratikus hagyományainak egyike „Az irodalom szerves, történelmi fejlődésében — mondja Belinszkij — minden kölcsönösen összefonódik és összefügg... mindenütt eleven történelmi kapcsolat van, az új a régiből keletkezik, a következőt a megelőző magyarázza, és semmi nincs véletlenül." Belinszkijnél, majd a 60-as évek forradalmi demokratáinál, bár még nem szabadultak meg a felvilágosodás illúzióitól, az irodalmi fejlődés törvényszerűségei a társadalmi erők mozgalmain és harcán alapulnak. Ami különösen fontos, ezek a törvényszerűségek — igaz, még nem elég következetesen — az osztályharc jelenségeivel fonódnak össze. De az irodalom ettől nem veszti el sajátosságát, az irodalomtudomány sem a tárgyát. Éppen mint művészet kerül bele a társadalmi valóságba, mint annak egyik cselekvő tényezője. Ezért Belinszkijnél és követőinél az esztétikai és történelmi elem nem két gépiesen összekapcsolt tényező, hanem abban az értelemben alkotnak egységet, hogy az esztétikai elem maga is történelmi, megvan a maga benső törvényszerűsége és egyúttal helye van a tágabb történelmi láncolatban. A forradalmi demokraták eszméi különös jelentőséggel bírnak az irodalom nemzetközi összefüggéseinek kölcsönhatásainak megértésében. Belinszkij a negyvenes évek közepén dolgozta ki véglegesen irodalomtörténeti elméletét. Rámutatott, mennyire konvencionális az „utánzás“ fogalma, amelyre Puskin előtt, sőt még utána is leredukálták az orosz irodalom történeti folyamatát. Belinszkij vezette be elsőnek az irodalomtörténeti kutatásba az irodalom demokratizálódásának mozzanatát, mint az irodalom érettségének ismertető jelét és felhívta a figyelmet az irodalom realizmusának és népiességének kölcsönös összefüggésére.