Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-03-10 / 8. szám
4 IPAROSOK LAPJA az ipartestületet újra felvirágoztatják s hivatásának megfelelő nivóra emelik. Megnyugtatásul szolgál nekünk az, hogy a járási főszolgabíró kijelentette felelős szerkesztőnk előtt, hogy szivén viseli az érmihályfalvai iparosok ügyét s az uj tisztikarra való tekintettel — a tanoncz- és egyéb elhanyagolt ügyek rendezése után — haladéktalanul megteszi az intézkedést arra nézve, hogy az ipartestület régi jogaiba visszahelyeztessék. Ipar-munkakiállitásunk előtt. Már majdnem köztudomású dolog minden iparostársaim előtt az a fontos és haladást remélő körülmény, hogy legutóbbi közgyűlésünkön határozattá emeltünk egy úttörő eszmét, egy ipar- kiállitás rendezését. Ez a lépés magában foglal egy magasztos eszmét, melylyel közeledni és egyszersmind törekedni vágyódunk egy bizonyos czél felé, melyet ha elérünk, letépjük a tespedés fátyolát és belátjuk már végre mi is azon régi igazságot, hogy haladni akarunk, mert haladni kelt! Tisztelt iparos társaim! A haladás korszakában! élünk; tehát lázas tevékenységgel fogjunk a munkához, de mindenekelőtt közös jelszavunk legyen az „összetartás és barátság“, e két kis szó magában foglalja mindazt, amivel czélunkat elérhetjük, mert összetartásban lévén az erő, a barátság megjutott be oda a légy sem. Lámpa sem égett és a hatalmas király mégis folyton izzó vörös vértengert látott, vakító lánggal égő betűkkel. Ha csodaszép felesége, izzó vágytól hajtva bejött hozzá valósággal eliszonyodott. — Pedig a csodaszép királyné most sokkal szebb volt, mint ezelőtt, mert azt hitte, hogy szépségével varázserejével vissza hóditja magának az epedve óhajtott férjét, de nem a hatalmas királyt. Napsugárnál ragyogóbb arczát nem borította fátyol, annak hófehér mezein csak a ragyogó szemekből alá perdülő könnyek csillogtak, mint füszállon a harmat. Tejkeble, az üde kiapadhatatlan forrása a gyönyörnek észvesztőén ragyogott a hatalmas király szobájában. Karcsú, lágyan ringó dereka, mint gyönyörűen formált tejhab villogott ki a behintett aranyhaj csillogásából. De hiába volt a csodaszép királyné minden erőlködése, hiába tapasztotta égő ajkait a hatalmas király láztól sáp- padozó arczára, hiába burkolta a hatalmas király fejét aranyhajába. A hatalmas király nem látta csodaszép feleségét. Szemei előtt egyre a vörös vérfolyam zúgott, forrongott, a kiemelkedő izzó betűk a halálos Ítélettel. szentesíti azt s ez feltétlenül szükséges elsősorban is közös czélunkhoz. Az iparosnak sikerei leginkább ez észszerű eszközök és tehetségeik bemutatása által érhetők el, melyhez, az igazi szorgalom és e törekvés Utáni vágy adhat legtöbb alkalmat legbecsesebb tapasztalatok gyűjtéséhez. Ezt csakis úgy érhetjük el, ha iparkiállitá- sunknál is lankadhatatlan összetartást és jóakaratot tanúsítunk s azt szivvel- lélekkel mindnyájan elősegíteni igyek$- kezünk s ez által előnyöket érünk el. Előnyöknek nevezheteín pedig azért, mert fáradságunkat — ha még most nem is — de előbb-utóbb siker koronázza ; ha megmutatjuk és bebizonyítjuk a nagy közönségnek, hogy igenis a nagykárolyi iparosság megérdemli a pártfogást és méltó arra az állásra, a melyet hivatva is van betölteni. Ezzel jogosan remélhetjük azt is, hogy meg fog törni némileg az a bizonyos hideg közöny, melyet eddig a nagy közönség részéről tapasztaltunk és a melyet eddig nemtörődömséggel néztünk végig. Fel tehát iparos társaim a munkára! álljon elő mindenki és nézzen szemébe a rideg közönynek és emeljük fel magunkat a helyzet azon magaslatára a melyen a társadalom is megbecsül bennünket és méltányos elismeréssel adózik megérdemelt fáradságunkért. Luczay János. HÍREK. — Személyi nflft Crrof Károlyi István országgyűlési képviselőnk folyó hó 7-én városunkban időzött, mely alkalommal Kinczel János az ipartestület elnöke kérdést intézett hozzá, hogy mikor-volna Az éhezők eltiltották a hatalmas királytól a csodaszép feleségét. Vitték czipelték a hatalmas királyt erővel ki a parkba, a zöld - mezőre.. A parkból kivágták az évszázados fákat, elpusztították a szebbnél-szebb pompásan illatozó virágokat, madár hiába, keresett volna rejtekhelyét, nem maradt ott egyetlen bokor sem. Zöld mező csupán zöld mező, a rét szélén zöld ruhába bujtatott rutinák álltak, zöldre mázolt fegyverrel a vállán. Ki volt adva a szigorú parancs, hogy a zöld mezőre teremtett emberfiának nem szabad lépnie. S a hatalmas király ott sétál a zöld mezőn, zöld zsoldosai között, pedig már a kaput döngették a bosszút lihegő emberek. De a király most sem rezzent össze a vérfagyasztó orditozásra. Agyára ránehezült á jótékony homály, csendes, senkinek sem vétő őrült lett a hatalmas királyból. S a királyné most is napról-napra epesztette magát, még mindig remélte, hogy vissza tudja hódítani férjét, a hatalmas királyt, a csendes őrültet. Az utolsó reggelen különösen szépnek, ragyogónak találta magát, amint a tükörbe pillantott. ügy érezte, hogy még sohasem volt ennyire szép. Vollankát leküldötte férszives az iparkiállitás rendező bizottságának küldöttségét fogadni. A nemes gróf kijelentette, hogy nagymérvű elfog- laltatása miatt a küldöttséget nem fogadhatja, de kijelentette az ipartestület elnökének, hogy a felajánlott kiállítási védnökséget köszönettel fogadja s kiállítás vezetőségét a legmesszebb menőbb támogatásáról biztosítja. — Egy újabb merénylet az iparosok és kereskedők ellen. Egy meghívó jutott kezünkhöz, melyben a nagykárolyi fogyasztási szövetkezet vezetősége a részvényeseket f. hó 10-én közgyűlésre hívja össze. Tudomásunk szerint az alakuló- közgyűlés nem nagykárolyi, hanem nagykárolyi tisztviselők ' fogyasztási szövetkezete megalakulását mondotta ki s igy a meghívóból azt vesszük ki, hogy a közgyűlés határozata ellenére a vezetőség oly jogokat akar magának vindikálni, amelyek aligha találnak a részvényesek között általános tetszésre. Vagy talán a tisztviselők fogyasztási szövetkezete már csődöt mondott? Hisz meg sem született! — A Kossuth-asztaltársaság f. hó 3-án választmányi ülést tartott, melyen elhatározták, hogy az asztaltársaság a márczius hó 15-iki ünnepélyt önállóan de a függetlenségi párt által rendezendő ünnepélyekre való tekintetből folyó hó 17-én tartja meg, mely ünnepélyen a diszbeszéd elmondására Dr. Adler Adolfot, szavallatokra Kölcsey Bélát, Drágus Istvánt és Kabelik Gyulát, felolvasásra Simkó Aladárt kérik fel. A választmányi jéhez egy levéllel... magához hívta férjét a hatalmas királyt, a csendes őrültet. Kinyitott ajtót, s fürdött. a napsugárban boldogan, mert biztosra vette, hogy ma térdre borul szépsége előtt. Vollanka pedig ment, mitsem sejtve gyanútlanul a hatalmas király, az epedve várt férj felé, kezében a parányi levéllel, a szerelmes, a csodaszép királynő utolsó Írásával. Egy puska durrant el s Vollanka vére pirosra festette a zöld mezőt. A hatalmas király rámeredt a piros vérre. Szemeire ráborult a vér gőze. — Hah! Vér! Vörös! Tenger! — Szaggatott értelmetlen szavakat ordítozva rohant fel-alá s ha hozzá akartak nyúlni rúgott, harapott. A kaput mind erősebben döngették. Recsegett, ropogott és végül betört. S a nép, a nyomorgó nép berohant a zöld mezőre, melynek közepén -ott feküdt vértócsa , közepette Vollanka, mellette a hatalmas király, arczczal a földre borulva, mozdulatlanul. — Rövid fegyverropogás után meghalt az utolsó zsoldos is, csak felülről hallatszott vidám ének. Egy csodaszép asszony szerelmes éneke. Bán Ferencz.
