Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-11-24 / 44. szám
IPAROSOK LAPJA 3 olyan intézményt, amely egy társadalmi osztály jólétét van hivatva előmozdítani. Éppen ezekre való tekintettel hazánkban ma csak a tisztviselők, postások, vasutasok és egyébb állami alkalmazottak s részben a magán vállalatok tisztviselői részesülnek nyugdíjban szolgálatképtelenségük esetén. A dolgozó társadalom legnagyobb és legszámottevőbb tömege a kisiparosok, kiskereskedők, munkások, napszámosok nincsennek biztosítva a rokkantság és aggkor szomorú idejére. Pedig a kisembereknek van első sorban szükségük támaszra a sors csapásai ellen. Az önálló kisiparos, a kiskereskedő helvzete semmivel sem t * rózsásabb, mint a napibérért dolgozó munkásé, ha egyszer rokkantá válik. A mai nehéz időben vagyont öreg korára alig gyűjthet. A meddig fiatal, erős és egészséges küzd és megkeresi a mindennapit a maga és családja számára, de ha idővel betegség megtöri, rokkant lesz, nem felelhet még a követelményeknek, a nélkülözés és nyomor rémei hozzá is beköszöntenek.. Városunk iparosainak azon része, akik nemcsak nagyhangú és üres frázisoktól hemzsegő beszédekkel, de tényleg tenni is akarnak 'az iparosság javának előmozditásáért, belátták ezt s megalakították az iparosok szövetségét. A szövetség több üdvös intézményeken kivül programmjába vette fel az iparosok nyugdíjintézményének megalakítását, amelyre vonatemlékei általában voltak s a képek, melyeket azok a lelkében ébresztettek. Hosszas kérdezősködés után sikerült végre kitudnom, hogy miután e régi házakat elhagyta, családoknál helyezték el őt, hol a legalacsonyabb rendű munkákra kényszeritették s a hol olyan munkákat kellett végeznie, melyek gyenge karjainak túlságosan kemények és súlyosak voltak. De lelkében nem hagyot nyomot a piszok, sem pedig gyűlölet nem maradt vissza benne a rossz bánásmód miatt. E gyermeklélek tiszta kristályáról minden lesiklott. Mikor körülbelül egy év elmúlt. Tatou mély bánatba merült. Gyakran találtam könnyek között. — Miért sírsz? — kérdeztem. — Mert szomorú vagyok! — És miért vagy szomorú? — Nem tudom! — Mert már nem szeretsz, Tatou! — Oh, de, de! .Nagyon szeretem önt, de a szülőföldemet is szeretem Is kozólag megbíztak engemet adat gyűjtéssel s az alapszabálytervezet elkészítésével. Az alapszabály elkészült s az iparosok szövetsége támogatás és hozzájárulás végett beterjesztette az ipartestület elölj áróságához. Az elöljáróság a szabályzatot tárgyalás alá vette s végeredménykép kimondotta, hogy a nyugdíjintézmény felállítását maga részéről üdvösnek tartja, de minthogy egyesek részéről a fizetendő nyugdíj összeg iránt kétség merült fel azt javaslattétel végett kiadta az ipartestületi ügyésznek. Dr. Adler Adolf egy havi számítás után végre elkészült terhes és fárasztó munkájával s a szabályzatról véléményét az alábbiakban terjesztette az ipartestület elöljárósága elé: Igen tisztelt Elöljáróság! „A nagykárolyi ipartestület nyugdíj- egyesületének alapszabályai“ tervezetére vonatkozó véleményemet a következőkben terjesztem elő: Hogy az iparosok nyugdíjintézete létesítése igen kívánatos s hogy f>z nagy áldás lesz az iparosságra nézve, az kétségtelen; mert a nyugdíjintézet létezésének tudata emelni fogja az iparosság önérzetét,. imjpkakedvét, tekintélyét és egy iparosnak nem fog kelleni többé attól félni, hogy munkaképtelenség esetén az éhenhalás vagy a koldulás veszélyének lesz kitéve. Azonban habár helyes az alapszabály- tervezet abbeli intézkedése, miszerint tag lehet minden helybeli és vidéki iparos, kereskedő, kisgazda és tisztviselő, — tehát az egyesület már nemcsak iparosok nyugdíjintézete lesz, s több társadalmi rétegre terjedvén ki, valószínű, hogy az egyesületbe elegendő számú tag fog beléphetni, — mégis azt tartom, hogy a belépési és tagdijakból a kimutatás szerinti nyugdijat kifizetni nem lehet. Az első osztályban heti 40 f dij mellett tiz év alatt 208 K, a második osztályban 50 f tagdíj mellett 260 K, a harmadik osztályban 60 f tagdíj mellett 301 K 20 f fizettetnék be, ebből 10 év után a nyugdíjjogosultnak és nyugdíjra szorultnak az első osztályban 312 K, a másodikban 468 K, a harmadikban 624 K évi nyugdijat kifizetni nem lehet. Nem lehet akkor sem, ha számításba vesszük 10 év alatt a befizetett tőke kamatok kamatjával öO^-al emelkedik is. Igaz ugyan, hogy a tervezetben gondoskodás tétetett arról, hogy ha a nyug- dijegyesület nincs abban a helyzetben, miszerint a kiszámított nyugdijat kiadhassa, akkor a nyugdíj mennyiségét a közgyűlés leszállíthatja, de ezzel nincs elérve a czél, amit a nyugdijszabályzat biztosítani akar, mert- ily esetben a nyugdíjjogosult már nem kapja meg azt a kis nyugdijat, melyből — más jövedelem vagy vagyon hiányában — megélni úgyis nagyon nehéz, de legalább az éhenhalástól és a koldulástól megmenti a nyugdijjogosultat. A nyugdijegyesület tehát — szerintem — csak úgy teljesítheti feladatát, ha egyrészt a tagdíjakat 50, 60 és 70 fillérben állapítja meg az alapszabály s ha emellett — az egyesület tagjai számának arányában — állami támogatásban részesittetik, mely állami támogatás valószínűleg meg is fog adatni. Emellett oda kell majd hatni, hogy az alap erkölcsi testületek és magánosok adományaiból, a nyugdijegyesület által rendezendő mulatságok bevételeivel és más alkalmas módon növeltessék, mert — valamint a vármegyei és városi nyugdíjalapok — csak úgy felelhetnek meg rendeltetésüknek, ha a vármegyei pótadóból, illetve a városi költségvetésbe beállított évi járulékból évenként tetemes összeggel dotáltatnak s a — A szülőföldedet! Hogyan szeretheted a szülőföldedet? Hiszen nem is ismered! — Talán épen azért; nagyon szeretnék oda visszamenni! — Az ember nem melrat oda vissza, ahonnan nem jött! — De, mégis! ... És ezért vagyok oly szomorú, ezért sirok! . . . Egy napon megint igy szólt hozzám: — Ma éjjel a szülőföldemről álmodtam ! Fényes ország az, mennyei magasságban, csengő hangokkal tele . . . Engedje, hogy oda visszamenjek! §— Hova akarsz menni? — Egyenesen kelet felé tartok, addig, mig csak odaérek! Tatou egyre’ jobban megváltozott. Mozdulatai szögletesekké váltak, nagy, szelíd szemei lázban égtek. Ágyba kellett fektetni őt. Kétségbe voltam esve. Egy éjszaka, mikor ágya mellett virrasztottam, megragadta a kezemet és halk, elható hangon mondta: — Milyen jó ön, hogy végre engedi, hogy elköltözzem innen i Már két hónapja, hogy egyre vándorolok, vándorolok. . . a szőlőföldem felé! . . . A láz kialudt a szemeiből. — Tagjai ismét visszanyerték a régi bájt és kellemet. De én láttam, hogy e fiatal élet kialvóban van. Beczézgetve simítottam végig a homlokát. — Ne beszélj, Tatou, az nem tesz jót neked! Aludjál gyermekem! Ám ő nem fogadott szót és újra beszélni kezdett, egyre gyengébb hangon oly halkan és suttogóau, mint a szellő, mely nyári éjszakákon a lombokkal játszadozik. Ön olyan jó ... és én úgy szeretem önt... Már azt hittem, soha sem érek czélhoz... Olyan fáradt voltam! Képzelje csak, már két hónapja vándorolok, éjjel-nappal... a szülőföldem felé !
