Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-08-11 / 30. szám
4 IPAROSOK LAPJA kai be nem bizonyítja, nem tartom magyar nemesnek, mert a magyar nemes ha idegenbe vándorol is, megtanulja hazája nyelvét, azt pedig határozottan állítom, hogy nevezett ur magyarul olvasni, Írni, beszélni egy szót sem tud. Erről személyesen győződtem meg, mert eljáró ügyvédje meghatalmazását német nyelven irta alá, s mert * mielőtt több gencsi-utczai polgártársam felhívására czikkemet megírtam, személyesen akartam meggyőződni arról, hogy mennyiben igaz a telep felállítása iránti szándék, de köszönésemre oly ékes bécsi dialektusban beszélő ur fogadott, hogy minden kedvem elment attól, hogy vele bővebb érintkezésbe lépjek és igy czikkemet csakis a szomszédoktól vett értesülés alapján irtani meg. Vagy azt hiszi tisztelt uram, hogy a magyar hangzású esetleg 1 koronán szerzett név már mindenre jogosít? lehet ön jó magyar ember, de lehet az is, hogy jó hangzású nevét 1 koronán szerezte, de kiskorú létére még ez sem jogosítja fel arra, hogy egy lapszerkesztő czikkét bírálat alá vehesse. Ennyi válaszul a személyemet ért megtámadása gyámhatósági jóváhagyás nélkül. Ön mint tudom nőtlen ember. Igen sok embert megkérdeztem résén, nem a leggyöngédebben szorítva le a halálsápadt gyerek két karját. Az urfi elvette a mogyoróhajtást s oda állt a delikvens mellé. — Üsd! — parancsolta a nemze- tes ur. — Ne bántson urfikám — esengett a szegény Matyi — ne bántson Gáborka. — Vágd! — riadt haragosan fiára az öreg. Gábor urfi pedig egyet lépett hátra, féltestét visszahajlitva, egy hatalmas sújtással elhajította a vesszőt messzire, be a bokrok közé. Aztán oda lépett Matyihoz s megsimogatta könyes arczát. — Ne félj Matyika, nem bántalak. Az öreg nemzetes urnák minden vér a fejébe szaladt. Most történt meg vele először életében, hogy nem engedelmeskedtek neki és éppen egyetlen fia volt az, aki daczolt vele. Vele — egy gyerek! Még a foga is megcsikordult, amint Gábor urfit mellen kapva, rá- orditott. — Nem vágod?! — Nem, édesapám — felelt a tiz éves kis legény szelíd, de határozott hangon. — Nem?! — Nem, édesapám! — ismételte Gábor. személye felől, a válasz egy volt : „nem ismerem“. Ezek után feleslegesnek tartottam a bővebb infor- mátiót. A czikket tehát üzleti reky lamnak minősítem, melylyel kiakart emelkedni az ismeretlenség homályából. Megmagyarázhatatlan előttem azonban az, hogy Ön, ki vendéglőben kosztol — ha csak czikke megírása után helyet nem cserélt -— s nem ismeri a háztartás nehéz feladatát, arra vállalkozik, hogy a nagy közönségnek megmagyarázza azt, hogy egy kiviteli üzlet felállításával, mely a helyi piaczon és az ahhoz tartozó közeli falvakban szerezi be az üzlete számára a szükséges czik- keket, nem emelődik fel a fogyasztási czikk ára. Milyen naiv állítás! Hiszen jól tudjuk azt, hogy városunk képviselőtestülete már több ízben küzdött az ellen, hogy a majorság Üzletszerű eladásával foglalkozók részére betiltassék hetivásárok alkalmával a bevásárlás addig, mig a helybeli fogyasztó közönség szükségletét beszerezte. Abban pedig azt hiszem egyetért velem, hogy a város sorsát intéző köröknek van annyi esze, mint Önnek! Közérdeket (?) szolgálni akaró czikkében még felhozza azt is, hogy a telep létesítésével városunk fogyasztó közönsége állandóan be— Jó! Pali, vágj egy másik suhogót, jó erőset. Amit ennek a fattyunak Ítéltem, annak felét megkapja az urfi. No, mégis itt vagy ? Megmondtam, punktum! Hat a Matyinak, hat a Gábornak . . . Hát vágod-e már urfi? A kis urfi könyben úszó szemeit apjára emelve, haloványan, egész testében reszketve, sírástól megremegő hangon megint csak azt mondta: — Nem, édesapám! . . . — Akkor hát majd elvégzi a Pali — dörögte az öreg jéghideg nyugalommal. A cselédek megriadva bújtak össze s a szép, sugár parasztlányok borzadva várták a történendőket. Mert azt tudta mind, hogy a nemzetes ur megtartja, amit egyszer kimondott, ha csak valami csoda nem történik. A csoda megtörtént. Mikor a hajdú ütésre emelte kezét, a csoportból kivált egy szép deli pa- rasztlány s egy rántással kikapta a pálczát a hajdú kezéből. Mindenki el- szörnyedve nézett a vakmerőre; az pedig sugár termetét délczegen kiegyenesítve, odaállt a nemzetes ur elé s kipirult arczczal, erős, bátor hangon szólt: •— Ha már veretni van kedve a nemzetes urnák, hát kiállom helyettük én. (Vége köv.) szerezheti a részére szükséges majorságot élve vagy leölt állapotban, de azt elfelejti, hogy a piaczi árakat ezentúl nem más, mint a telep tulajdonosa fogja meghatározni, s minthogy a külfölddel kötései vannak, bizonyára azok nem a fogyasztó közönség javára fognak szolgálni. Ami az egészségügyet és köz- csendet illeti, elhiszem hogy Ön hozzá van szokva a majorság által terjesztett bűz elviseléséhez, lehet kotkodácsolásához is, de hogy a gencsi-utczai lakosok osztják-e ebbeli nézetét azt kétlem. A kakasnak pedig ha kukorékolni akar, még Ön sem határozhatja meg azt, hogy melyik órában tegye. Ismételten és ujjólag fentartom a czikkemben leadott közleményeket s ismerve városunk iparhatóságát, megvagyok győződve arról, hogy ha ki is adja az engedélyt, abban ki lesz kötve a gencsi-utczai lakosok nyugalma és egészsége iránti intézkedés. Végül még nehány szót ! Ön rósz néven veszi tőllem azt, hogy Bruszkai urat foglalkozásra nézve csirke-kupécznek neveztem meg. Átlapoztam a magyar lexikont találtam benne „csirkefogó és csibész“ kifejezést, ezek nem illenek reá. Nem találtam, sehol azt, hogy létezne „csirke, kakas, liba, rucza, tyuk bevásárló, eladó, külföldre szállító, hizlaló és leölő telep tulajdonos“ megnevezés, használtam tehát az a kifejezést, ami nézetem szerint leghelyesebb körülírása a foglalkozásnak. Önt pedig kedves Sugár ur figyelmeztetem arra, hogy mielőtt arra a gondolatra vetemednék, hogy újságba czikket Írjon legyen tisztában azzal, hogy nem mindenki született arra, hogy hírlapíró legyen. Hej! mert nehéz pálya ez nagyon! Sokszor ki van téve az ember gyanúsításoknak, kritikának s ki' annak, hogy mindig akad valaki, aki meggondolatlanul a „Közönség köréből“ czimü czikk megírására vállalkozik. Ön úgy látszik azonban elfelejtette czikkét bemutatni gyámhatósági jóváhagyás alá, mert ha tette volna, megvagyok győződve arról, hogy az mai napig is elintézetlenül heverne. Simkó Aladár.
