Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-05-19 / 18. szám
2 IPAROSOK LAPJA érzi, mily mostoha gyermeke Magyarországnak. Egy millió iparos van hazánkban, egy millió ember küzd napnap után a létért, keresi véres verejtékkel a mindennapi kenyerét, gonddal fekszik le, gonddal kél, mert aggódik azon, hogy betegsége avagy elhalálozása esetében mi lesz családjával, s mi lesz vele ha karja megtagadja a szolgálatot s nem lesz aki a mindennapit megkeresse. Pedig az iparos-osztály épen olyan polgára az országnak, mint azok akiket segélyez, akiknek jövőjéről gondoskodik az állam, akik részére segélyt ád, hogy maguknak nyugdíjalapot létesítsenek. Igaz, hogy első főkellék az ipartörvény revisiojának keresztülvitele. Elismerjük azt, hogy az iparososztály javát akarja elömozditani, de mit ér az igazságos törvény akkor, ha a folytonos sztrájkok munkamegtagadások folytán az iparos-osztály nap-nap után pusztul s anyagi tönk szélére jut, anélkül, hogy kilátása volna arra, hogy elerőtlenedés esetében legalább mindennapi kenyere biztosítva volna, avagy elhalálozása esetében nem lesz kénytelen családja kolduskenyéren tengetni életét. Ma már az iparos-osztály maga is belátta a helyzet tarthatatlanságát, belátta azt, hogy az üzleti téren való versengés, az anyag és munkadijak folytonos emelkedése mellett, alig képes annyit keresni, hogy magát és családját tisztességesen eltarthassa és felnevelje, de arra, hogy aggkorára a megélhetést biztosítsa nem képes, s igy várja azt, hogy azok részéről, akik szivükön viselik az iparos-osztály ügyét, megtétessék a kezdeményező lépés egy alap létesítésére, amely alaphoz maga az iparos-osztály is hozzájárulva megalakittassék az iparosok országos nyugdíjintézete. Igaz, hogy ez újabb terhet róna úgy az ország mint az iparos-osztályra, de nincs iparos Magyarországon (akinek példaszerű családi életét már megirtam) aki szivesen ne hozna bármily nagy anyagi áldozatot akkor, amidőn tudja azt, hogy egy oly intézmény létesítéséről van szó, amely hivatva van levenni válláról egy terhet, amely barázdát von szüntelenül homlokára, a család jövőjének teljes biztosítását. Kegyelmes Uram! Magyarország kereskedelmügyi Minisztere! E kicsiny, a polgárság áldozat- készsége árán feltartott lap hasábján néhai éded Atyja méltó fiához, millió iparos nevében fordulunk Nagyméltóságodhoz, vegye kezébe hazánk kézzel dolgozó gárdájának eme jogos és méltányos kérelmét intézzen felhívást a kereskedelmi és iparkamarák, ipartestületekhez, hogy adjanak javaslatot, miképen lehetne megoldani az iparosok országos nyugdijintézményének kérdését s a beérkezendő javaslatokhoz képest készíttessen egy törvény- javaslatot, amely hivatva lenne azokról gendoskodni, akiknek kezébe van letéve az önálló vámterület behozatala esetére édes Magyar hazánk jövőjének felvirágoztatása, s anyagi jólétének előmozdítása. Simkó Aladár. Legyen béke. Még néhány évvel ezelőtt munkaadó és munkás békességesen megfértek egymással és ha akadt itt-ott differen- czia, azt annak rendje és módja szerint egymás között elintézték. Rendes , mester és segéd között nagyobb ellentét sohasem volt. Egymást segitő jóakarói voltak egymásnak. Ma azonban a dolgok egészen máskép állanak. Ma a véresszáju és csak rombolni tudó és vágyó agitátorok korszakában a munkaadó és munkás közötti természetes kapocs erőszakkal széttöretett. Széttöretett oly szándékkal, TÁRCZA. Krónika. Tavaly ilyenkor a merész szó — Jól emlékszem — torkunkra forrt, Ha csak suttogva összeálltunk, A rendnek őre ránk tiport. Ellenben vad garázdaságra Az utcza tárva, nyitva állt, Hazátlanoknak orgiája Seholse látott akadályt. Mindenfelé bizonytalanság, Veszélyben élet és vagyon, Isten csodája, hogy egy szálig Nem vertek bennünket agyon. Nagyot fordult a sors azóta, A külső kép megváltozott, A poflevest az kapja mostan, Ki akkor minket pofozott. S a csendnek, írendnek büszke őre Hős szablyát most azokra ránt, Akikkel még tavaly ilyenkor Együttesen csapott le ránk. 8 kiket kirúgott a megyékről, Előttük most kaptákba áll, Ordithatunk, amennyi tetszik, A rendnek őre — szalutál. 8 mi a kaptákra, lám, álig hogy Megbillentjük a kalapot, Atyámfiák, ugy-e, ez aztán Paradicsomi állapot ? Mert máskülönben, fájva látom, Nem változott meg semmisem, Az országnak kereke most is Úgy csikorog, mint régiben. Jobb kor után ma is sóhajtunk Egészen úgy, mint hajdanán, Most is remegve lessük, várjuk, Lesz-é vájjon gyümölcs a fán? A fán, mit vérrel öntözénk meg S amely virulni nem akar, Oh, jaj, ki a megmondhatója, Mikor lesz boldog{ a magyar?! Fenő. A „gazemberek“. — Az „IPAROSOK LAPJA“ eredeti tárczája. — A régi időben úgy hivták őket: „spicz- lik'\ Főfoglalkozásuk volt embertársaikat az önkény kormányzói kezére játszani, ezért jutalmul kapták az elkobzott birtokokat, a tulajdonos beleegyezése nélkül elvitt ékszereket, ruhákat s jóllehet embertársaik megvetése kisérte egész életükön keresztül, abban a boldog öntudatban haltak meg, hogy jól megérdemelt szolgálataik bérét élvezték. Ma másképen áll a helyzet. Ma már nem spiczliknek hívják őket, hanem „besúgók“-nak. — Minden hivatalfőnök, földesur, gyáros és vállalat-tulajdonos KONDOR elsőrangú CSEHEGEUZLETE i9 Deák Ferencz-tér.
