Iparos Lap, 1907 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1907-05-15 / 7. szám
május 15, IPAROS LAP 3-ik oldal. doikozott s végül mindég ellökte magától azt az eszmeáramlatot, mely ha még annyira is a megváltás bombasztjába öltözött, agressiv és praepotens modorral indult neki a reformálásnak. A modor néha több, mint a lényeg. Ha a forma ellenszenves, abba belepusztul a lényeg is. Helyes taktika titka minden győzelemnek. Ezt nem érti a szociáldemokrácia s nem érti kivált nálunk, ahol fejletlen kulturális és társadalmi állapotaink mellett a nyugotról importált szociális eszmének inkább hamupipőke szerény köntösét kellene magára venni, hogy hasson, hogy a kedélyeket és sziveket terelje táborába, mintsem hogy a gőg, a hatalmaskodás és cézároskodás apró, de annál fájóbb fullánkjaival minduntalan tűzdelje tele amúgy is erőtlen nyilvános életünket. Hazugságokkal nem lehet az igazságot erőre kelteni. A hazugságokban öntudatlanul elsikkad az igazság is. Pedig a mi szociáldemokráciánk egy nagy hazugság! Szabadságért hévül s addig titkon békóba veri saját híveit: jogot prédikál s elveszi saját embereitől még az akaraterőt is; gondolatszabadságot ir fel zászlójára, s leköpdös mindenkit, a ki másként mer gondolkozni, mint ahogy az a szocialista kátéban meg- vagyon írva; gyűlöli a sötét reakciót s addig a mili- tarizmusról, a jezsuitizmustól kölcsönvett eszközökkel feküdne reá az egész világra, — mely csak akkor lesz szabad s boldog, ha térdet hajt s porba hull a világmegváltó szociáldemokrácia és annak apostolai: a Bébel-féle nagy imperátorok előtt. Micsoda zsarnokság, minő terrorizmus tenné szerencsétlenné ezt a világot, ha a szociáldemokrácia csakugyan diadalt aratna és legázolna mindent, amit eddig ember alkotott?! Nem kell nagy fantázia hozzá. Ez a zsarnokság már rég előre vetette árnyait. Apró fiók üzletei már rég virágzanak és nagyszerűen visznek, visznek oda, ahol kavarodó káosz: a nihil kezdődik. Ezek az expoziturák: a szakszervezetek. A felvilágosodottság korában ma az az egyoldalúság, mely az egész világegyetemet, annak minden mozgó, élő lényét egy pár sociológus elméletének prismáján ketesztül nézi, merev fanatizmusával oda jutott, hogy a valóságban maga tiporja le azokat az ideákat, melyeknek miatta szól naponta az a nagy tülekedés, kavarodás sikongatás és vészkiáltás. A munkaszabadság védelmére s a munkás érdek oltalmára alakult szakszervezetek ma nyíltan és orvul legkonokabb ellenségei a munka szabadságnak s ezzel logikaszerüen a munkás érdekeknek is. Államocskák az államban, kellemetlen oligarchiák, szemük örökké les hadjáratok : sztrájkok, osztályharcok után. A szent szabadság nevében szolgaság. Jaj annak a szakmabeli munkásnak, aki nem ismeri el a szakszervezet egyedül üdvözítő hatalmát, és még sokkal jajjabb, ha keservesen szerzett filléreit adóba oda nem hordja a szakszervezet oltárára. Az vegyen kol- dusvándorbotot a kezébe, mert itt ugyan munkát nem kap, a szakszervezet keze utoléri, akárhová rejtőzik el, öltözzék páncélingbe, mert a szakszervezetek brá- vóinak bicskái jól találnak. Inkább lopjon, raboljon. Ha megfogják, leüli büntetését s ezzel az államhatalomnak megfizetett. Újra hozzá foghat a tisztességes élethez. De ha a szakszervezet ellen vétett, nincs számukra menekvés s irgalom. Azok a modern szent apostolok a maguk hat-hét szobás lakásukkal nem bocsátanak meg. Az irgalom sugara legfeljebb akkor szál a bűnösre kegyelmesen, ha hamut hint a fejére, Kanossába zarándokol és számos szánom-bánommal — belép a szak- szervezetbe. Tudja Isten, úgy eszembe jut a középkor. Semmi sincs uj az ég alatt. Csak a forma változik. Eszembe jutnak a régi idők páncélba s fényes vértezetbe öltözött rablólovagjai. Megfellebbezhetlen kiskirály vala mindazon a területen, melyen a vár fokáról elnézett a szem s erény vala a békés kalmárok fosztogatása. A szakszervezetek lovagjai is igy indulnak neki. Csak ma kék munkás zubbonyba öltözködnek s nem békés kalmárokat fosztogatnak, hanem az egész kalmároskcdásnak zúdítják neki vértelen harcaikat, melyekbe el kel! vé- reznie lassanta az ország közjólétének, közbékéjének. Bilincscsé lett ma a szakszervezet, mely vas gyűrűvel fogja körül az egész munkásságot, együtt tartja, de rabul is tartja, — és dogma lett ma a szak- szervezet minden szava, csak parancsokat osztogat azoknak, kik azért vak és engedelmes szolgák, mert a szabadságot áhitozzák. Torzképe annak, aminek testet akar adni, megtagadván az igét, melynek létét köszöni. A reakciónak egy veszedelmesen hazug fattyúhajtása, az ideákkal üzérkedők álszenteskedő despotizmusa. Abszolutizmus, de leglehetetlenebb formájából. A szabadság, a felvilágosodottság nevében el velük! El — ebben a formájukban! Mert az egyesülési szabadság is csak addig az, amíg rovására nincs az egyéni szabadságnak! Ahol pedig a véle visszaélők kínos problémák elé állítják folyton és folyton a közvéleményt, a hatóságot, az államot, az összérdekeket, ott józanul meg kell vonni az egyesülési szabadság határait, nehogy a féktelenkedés olyan veszedelmeket állandósítson, mint aminők ma, tagadhatatlanul — a szakszervezetek abszolutizmusában rejlenek. Alkossunk ipartestületet. M ár előző számunkban ismételten hangoztattuk hogy a jelenlegi munkás viszonyok között szörnyen megérzi kisiparunk azon mulasztás hatását, hogy az
