Evangélikus főgimnázium, Igló, 1907
18 Bizonyára senki. Egyik álmában óriási hajókat látott, a másik megálmodta újból azt, amit Robinsonról olvasott gyermekkorában, a harmadik borzasztó tengeri vihart élt át; s igy nem csoda, ha másnap az indulás reggelén bágyadt szemekkel, álmosan verődött össze a kis csapat. A bágyadtság minden jele azonban egyszerre eltűnt, mikor a hétórai gyorsvonat pöfögve berobogott az állomásra. Néhány perc múlva már csak a szülők, jóbarátok és ismerősök kendőlobogtatását láttuk a száguldó vonat ablakaiból, mely merész kanyarodással a Hernád völgyébe sietett, honnan utoljára gyönyörködhettünk az égbenyuló Magas Tátra hófehér palástjában, melyet a reggeli napsugár rózsaszínűvé varázsolt. Máskor a gránitsziklák óriásainak, a hófödte büszke ormoknak elbűvölő hatását talán jobban éreztük, de most szivünk másfelé vonzott: ciprus-erdők, pálmaligetek, azúrkék égbolt, locsogó habok és tornyosuló hullámok, narancs-, citrom- és olajfák tartották fogva képzeletvilágunkat. Gőzparipánk délután két órakor fáradtan prüszkölt a budapesti hatalmas pályaudvaron; jelezte, hogy majdnem 400 kilométeres utat kellett pár óra alatt befutnia. Tanulóink, kik szép fővárosunkat nagyobbrészt még nem ismerték, gyönyörködve szemlélték az impozáns palotákat; csodálkozva nézték a hullámzó embertömeget, melynek lázas sietése vidéki ember szemében céltalan ide-oda futkosásnak tűnik. Minthogy csak pár óra állott rendelkezésünkre, lehetőleg gyorsan igyekeztünk nekik egyet-mást megmutatni. Végigsétáltunk a Rákóczy- úton, elvittük őket a muzeum-kertbe, hol Arany János szobrában gyönyörködtek, felhívtuk figyelmüket a' tudomány-egyetem uj palotájára, majd innen kivezettük őket a Duna partjára. Vidéki embert fővárosunkban talán semmi sem ragad meg annyira, mint a Dunapart. Az impozánsan hömpölygő folyó, a szebbnél-szebb paloták, a merész iveken nyugvó hidak, szemben a Gellérthegy a citadella romjaival, a zöldelő várkert, a gyönyörű királyi várpalota, a Mátyás templom sugár tornyával oly maradandó hatást gyakorolnak a szemlélőre, hogy nem egy könnyen felejti a látottakat. Fiaink sem győztek eléggé gyönyörködni a szép panorámában. Eötvös, Deák, Széchenyi szobrának, valamint a tudományos akadémiának megtekintése után megmutattuk nekik az országházat, hová azonban nagy sajnálatunkra be nem vihettük őket, mivel a délutáni órákban zárva volt. Különben is az idő rohanva haladt előre és sietni kellett, hogy a fiumei gyorsvonatról le ne késsünk. A délelőtti utazás, az uj impressziók, a folytonos járkálás után — az igazat bevallva — mindnyájunkat elnyomott a buzgóság. Szendergésünkből, mert hiszen alvásnak legkevésbbé nevezhető, csak néha riasztott fel a gyorsvonat kerekeinek zakatolása. Bár gyönyörű holdvilágos éjszaka volt, álmos szemmel vajmi keveset láttunk a különben sem változatos Dunántúlból; egyikmásik nagyobb állomáson prüszkölve haladtak el mellettünk a Budapest felé igyekvő vonatok. Csak mikor már Ogulin vidékén jártunk, amikor világosodni
