Evangélikus főgimnázium, Igló, 1903
A Torre del Orologio-n nyolcat ütött az óra, midőn vacsoránktól fölállottunk. A hold nyájasan mosolyogva tekintett a pihenő gondolásokra, kik napi fáradalmaik után vecsernyedalukra most gyújtottak rá. Nem igen törődtek azzal, hogy másnap — nagypéntek lévén — böj- tölniök kell; derült kedélyvilágukat semmi sem zavarta meg; fekete gondolájukról pipaszó mellett mélázva tekintgettek a hold fényében csillogó ezüstös habokra. Oly kép ez, mint mikor nálunk a fáradt csikós egy düledező csárda mellől széttekint a tenger pusztaságon, midőn tekintete a végtelen puszta egyedüli gémeskútját fürkészi. Tenger a mi Hortobágyunir, ha mindjárt száraz is. Mennyi hangulat, mennyi poézis! A Canale grande-on is megkezdődött az esti élet. Velence eme legszebb viziutcáján gyülekezik össze minden este a város intelligenciája, hogy hallgatója legyen az isteni olasz zenének, annak a muzsikának, melynél behizelgőbb zene nem létezik a föld kerekségén. Gondolára ültünk tehát mi is, hogy végigélvezzük a szebbnél-szebb szerenádok sorát. A gondolák gyorsan surrantak el egymás mellett, anélkül, hogy esti idillünket megzavarták volna. A hold mélabúsan tekintet alá a viz sima tükrére, megvilágította a legszebb renaissance-palo- tákat, a Palazzo Vendramini-t a Cá’ Doro-t, a Pesaro-t, melyek mesebeli királyok tündérpalotáinak látszottak, azután égi útjában megállott ő is egy rövidke pillanatra, hogy fültanúja legyen e túlvilági zenének. Meg- hatottan hallgattuk az olaszok énekét, kiknek dalaiban fölfedeztük azokat a fájdalmas-bús hangokat, melyekkel népdalainkban lépten-nyomon találkozunk. A percek röpültek Gondolánk visszatérő útjában már a Ponte di Rialto alatt siklott tovább lakásunk felé. A Santa Lucia melódiája még sokáig fülünkbe csengett, a feledhetetlen dalok pedig, melyek társaságunkat a Canale grande-on annyira lebilincselték, legkedvesebb emlékeink közé fognak tartozni mindenkor. * * * Április i-én reggeli 7 órakor ugyanarra a hajóra szálltunk, melyen Velencébe utaztunk. Az idő gyönyörű volt; a sirályok vigan röpködtek távozó hajónk körül; sokáig követték hajónkat, de midőn a szárazföld már eltűnt szemeink elől, visszatértek csöndes tanyájukra. Az órák gyorsan múltak, úgy hogy egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy hajónk már a Quarneróban vágja a csöndes, nyugodt habokat, melyeket a gyönge bóra legkevésbbé sem hozott ki sodrukból. Délután 6 óra tájban érkeztünk ismét Fiúméba, hol régi lakásunkra, a Szusák-szállóba mentünk. Az esti órákat a városban sétálgatással töltöttük. Az utazás fáradalmai azonban most a hetedik napon már jelentkezni kezdtek; éreztük, hogy nyugalomra, hosszabb pihenésre van szükségünk. Hosszabb pihenésről azonban szó sem lehetett, mivel másnap,