Evangélikus főgymnázium, Igló, 1902
12 Mélyen tisztelt gyászoló közönség / Mély, sajgó fájdalommal szivünkben állunk itt e nyitott sír előtt; megrendült lélekkel azon tudatban, hogy hantja néhány perez múlva ráborul arra, kivel néhány nap előtt együtt működtünk nemes hivatásunk közös munkaterén ; megrendült lélekkel annak láttára, hogy ily közel állanak egymáshoz az élet és enyészetnek határai; megrendült lélekkel azon gondolatnak hatása alatt, hogy mily csekély, mily semmis ok! . . egy apró kis vénának elrepedése elegendő arra, hogy az éltető vérhullám, mely másodperczenként átjárja a testszervezetet rombolóvá, gyilkolóvá változzék, megakassza az élet proczessusát és sírba döntsön egy hasznos, áldásos életet minden örömével, boldogságával együtt. Soha máskor nem érezzük annyira közelségét annak a tér és idő felett álló végtelen lénynek, aki kifürkészhetetlen akarata szerint megszabja a gyarló véges létnek határait. Semmiségünk tudatában porba, térdre boruluuk az ő örökkévalósága, mindenhatósága előtt, a hitben keresvén vigaszt, megnyugvást azon sorsvégzetben, amely kifolyása az ember és természet felett uralkodó örökkévaló, megmásíthatatlan törvényeknek. Egész valónk, egész lényünk sóvárog ezen vigasz, ezen megnyugvás után, mert hiszen tanulni, munkálkodni és fáradni egy emberöltőn át a a komoly férfiú akaraterejével, a szigorú erkölcsiség tisztaságával, a hazaszeretet lelkesedésével; távoltartani magát minden életörömtől, mely e kötelességtelj esi tésnek útjában állhatna, de meg nem tagadni semmitsem, amit a legszigorúbb bíró, a lelkiismeret követel; így élni, így dolgozni és azután a férfierő teljében, amikor a pihenésnek ideje is már közel van — leteríttetni, lesujtatni egy váratlan villámcsapás által! óh, ez oly sorsvégzet, mely könyűt csal az ember szemébe és keserű jajszót fakaszt azok ajakán, kik a tanárt, a barátot, a kartárst kikisérték utolsó útján. Igen, kikisértünk Téged, drága halottunk életed utolsó útján! Ez út utolsó végállomására érkeztünk, hogy örökre búcsút vegyünk Tőled! A búcsú e végperczében összeszorul agyunkban, összeszorul szívünkben az emlék és érzelem, mind az, amit az iglói főgimnáziumért tettél, ami nekünk valál. 26 esztendeig működtél ez intézetben a magyar kultúra, a protestáns tanügy szolgálatában; működtél hivatásod nemes czéljai iránti lelkesedéssel, hű kötelességérzettel, kitartó buzgósággal. Es azért életed sikere, munkád eredménye nem enyészik el porhüvelyeddel, hanem drága örökségként hasznos ismeretben, nemes érzületben tovább fog élni volt tanítványaid ezreiben s általuk a magyar társadalomban. Tanítványaidat gyermekeidnek, kartársaidat testvéreidnek tekintetted ; rájuk pazaroltad nemes kedélyed drága kincseit. A szeretetet, a baráti, a kollegiális érzületet viszonoztuk szívünk egész melegével! S most itt állunk körületted, sírod körül, kartársaid, barátaid, jelenlegi és volt tanítványaid. Itt állunk utolsó búcsúszóra ! Legyen áldva neved, emléked azért, hogy életedet, annak egész szellemi tartalmát és munkaerejét az iglói gimnáziumnak szenteléd; áldva munkás életed minden órájáért! Neved és emléked élni fog intézetünk annaleseiben, élni fog hálás szívünkben ! Isten veled ! Isten veled !
