Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-10-28 / 5. szám
4 IGAZSÁG 1910. október 28. „Vakrecept.“ Egy uj szó — „Vakrecept“ — foglalkoztatja most a munkásbiztositó pénztár tagjait. Egy nagyszabású csalásnak jött nyomára az Országos munkásbiztositó pénztár, mely szerint ki nem szolgáltatott orvosságról százával helyeztek el egyes fővárosi orvosok recepteket illő honoráriumért egy s más gyógyszertárba a fő városban. Ez a „vakrecept.“ Tehát itt a kulcsa a fővárosi munkásbiztositó pénztár százezres deficitének. Itt és nem a tényleg kiszolgált gyógyszerekbe, a nyújtott segélyekbe. Egy csaló orvos a végelkeseredéstől vallotta, hogy a pénztári orvosoknak nem lehet, nem szabad Írni 2 koronánál drágább receptet a beteg részére s igy nem nyújthatja azt a segélyt, mit nyújtania kellene. Itt álljunk meg egy kissé. Számoljunk le a csaló orvossal mint ilyennel, átadva őt a törvény kezébe, bűnhődjön a vakreceptekért! De nem igy a tett vallomásával; ez nem a törvény dolga hogy elintézze, hanem a pénztár tagjainak kötelessége. Fraenkel dr. azt mondá vallomásában, hogy 2 koronánál nagyobb értékű receptet írni nem szabad a pénztár orvosának. Ezen állítását Fraenkel drnak megcáfolja az Országos pénztár igazgatója Kiss Adolf és főorvosa dr. Friedrich Vilmos egyetemi tanár. Tehát kinek van most igaza? A pénztár tagjaiba a csaló orvos vallomása nyomán megingott a bizalom a pénztári orvosokkal szembe és méltán, mert Fraenkel dr. igazat vallott. Nézzünk csak szét a nyíregyházi pénztárnál, tekintsünk be annak orvosi és adminisztrációi működésébe és egy pillanat alatt igazat fogunk adni Fraenkel drnak. Vegyük elő a receptek százait, szemünk és kutató kezünk ugyancsak kifog fáradni, még egy két koronás receptet talál, ha ugyan egyáltalán ilyet talál! De igaza van Friedrich főorvosnak is. Oh igen igaza van! Ne merje senki a főorvos ur őnagyságát azzal megrágalmazni, hogy ő mást mond nyilatkozatába mint ami szin igaz. Tehát amit őnagysága mond, az mind igaz — de — és itt a bibi — nem mond semmit, vagyis úgy tesz, mintha ő nem is orvos, de miniszterelnök volna és az interjúra diplomatikusan válaszol. Tehát a diplomatikus főorvos ur által mindazt, amit Pharma copoea Hungárie III. magába foglal, rendelheti a pénztári orvos. Rendelheti, de nem rendeli! Nem rendeli azért, mert az orvosok — és itten a szabolcsmegyei pénztár orvosait is értem — abból a helytelen és eléggé el nem Ítélhető szempontból indulnak ki, hogy ők a pénztárt anyagilag fel kell hogy lendítsék. Az orvos pedig orvos és semmi más a pénztárnál, nem kell, hogy védje a pénztár cassáját, álljon az bár hogy is. A mi pénztárunk orvosai is olcsó, értéktelen lőrékkel helyettesítik az igazi gyógyszereket és igy érthető az, hogy a múlt évi pénztári zárszámadás 38,000 korona hasznot mutat fel. A pénztár célja nem a vagyonosodás, de a beteg, az arra szorulók lelkiismeretes gyógyítása, már pedig olcsó, értéktelen dolgokkal, vizekkel, timsóval alaposan gyógyítani nem lehet. A szabolcsmegyei pénztár tisztviselő kara csak elismerést és dicséretet érdemel, mert mintaszerű rend, lelkiismeretes vezetés jellemzi a hivatalt. A pénztár igazgatója az ország összes pénztárainak legképzettebb és leglelkiismeretesebb hivatal főnöke, ki a betegekkel szemben mindig nemesen gondolkodva, a törvény keretén belől a leghumánusabban járt el, még hivatglnokaival szigorú, de jó kartárs. Az igazgatóság is hivatásának magaslatán áll, nem ösmerve a szükkeblüséget, osztja a segélyt az arra szorulóknak. Tehát, hogy a pénztár hivatásának teljesen megfeleljen, hogy tagjainak bizalmát megnyerje, az orvosokon áll kizárólag, kiktől több odaadást, nagyobb szeretetet, humánusabb érzést kérünk és hogy tekintsenek el a pénztár cassájának védelmétől, szemök előtt csak egy lebegjen: a beteg minnél alaposabb és minnél gyorsabb felgyógyulása. * S Biró előtt. Ketten valánk. Csavargók mid a ketten. Kétnapja már — egy falatot sem ettem, S a társam szintén vélem éhezett. Bömbölt a szél. Iszonyatos, veszett Iramban száguldott a végtelen rónán, S miként ha komor, bús éjféli órán Kisértetek rettenetes táncot Lejtettek volna, — fenn a légben látszott, Amint egymással kezgetőzve lengnek Taraja a nehéz fellegeknek. Mondom, felettünk, a fák kopasz ormán Vinnyogott, sírt és bőgött az orkán, Lábunk alatt meg csikorgott a hó, A végtelen nagy, hideg takaró . . . Ketten valánk és — fáztunk mind a ketten. Térdünk remeg. Szivünk meg — megretten. Megyünk. Nem — nem! csak vánszorgunk csupán Almunk álma egy meleg lyuk után. Emlékszem jól. Mig a fogam vacog, Feltűnik nékem a puha vacok, Csavargó népség ronda íekhelye; Undok férgekkel van telistele, Émelygős, bűzös, rothadt fü rajta Toprongyos testünk fejealja — S mégis, mily csábos volt most ez a kép ! Sajnos, csak álom, mely agyamba lép, Aztán kiröppen, elhagy, elszalad, S helyébe szél vág arcomba havat. Ketten valánk. Félhnltak mind a ketten. Már — már lerogytunk gyáván, önfeledten, Hogy zavaros, veres szemünkre szálljon A fagyos, a hideg, végnélküli álom, Mikor a távolban imbolygó fényt láttunk. Bár már alig-alig vonszolt sebes lábunk, Siettünk mégis, ahogy tőlünk tellett. Tikkadt mellünkből a lehellet Gőzölögve és füstölve áradt. így értük el a malmot, vagy gyárat, Mely ott feküdt némán sötéten A síkos, iszamós, zimankós útfélen. Éjfélre járt. Csupán csak egy szobában, Mely a komor telep bejáratánál van Égett a mécses bágyadt világa. Én nem láttam. A pajtásom látta, Dülledt szeme reá tapadt merőn, Csak nézte — nézte télve, reszketőn — Előttünk alig három, négy tenyér, Feküdt a hóban egy darab kenyér ; Elázott, mocskos, fekete darab, Mibe az eb is kétkedve harap, Ám nékünk, ekkor mennyei manna ! Csak nézte — nézte és rá nem rohanna, Mert észre venném s osztozni kéne: Egymaga akart végezni véle ! Hanem későn volt. Én is megláttam. Meggyökeredzett menten a lábam, És szóltam: „Ezen osztozunk komám!“ Ő igy felelt: Enyém mert én találtam ám! S aztán — aztán farkasszemet néztünk, És mivelhogy nem volt a zsebünkben késünk, Szemeinkkel vívtunk iszonyatos hareöt. Sose láttam olyan rettenetes arcot, Mint a társamé volt, meg — bizton — az enyém ! Hogy ez meddig tartott, biz azt nem tudom én, De elég az hozzá, ő unta meg elébb. Csatakos lábával a rút falatra lép És úgy kiált felém. Nem is kiált — üvölt — Tekintete sötét, az arca kékes zöld — „Hozzá ne nyúlj ! Enyém! Várj addig, mig eszem.“ Erre oszt engem is elhagyott az eszem, S mig a földre hajolt vágyakozva érte, Rácsaptam öklömmel, hogy betört a térde És elterült végig a jéghideg havon. Talán el is ájult. De én mint a barom Rávetettem magam s bozontos fejére Hullt a csapás tőlem, mig ömlött a vére . . . És — többet nem tudok. A csendőrök mondják, Hogy jártam azután ottan a bolondját. A véres kenyeret a markomba fogtam, Kilocscsant agyába bele — beledobtam, És rágtam és ettem, kéjjel, élvezettel . . . Nyomorultul, társam, szegény, így veszett el. ♦ * * Ketten valánk. Csavargók mind a ketten. Magam vagyok. ítéljenek felettem. Bíró uram, ítéljen felettem ! Borbély Sándor. Megújulás, Elbeszélés. Szeszélyes volt és kiszámíthatatlan, akárcsak egy asszony. Huszonhét esztendő feküdt még a vállán csupán, s már is úgy érezte, mintha mázsás sulylyal nyomná derekát az evek. Gazdag volt, és ha nem i? szép, de érdekes arcú, meg aztán elegánsan öltözködött és tudott egy pár bókot. Kell e egyéb? A nők felkapták és kényeztették. Négy esztendeje ott volt minden számot tevő zsuron, végig ásított egy csomó bált és öleleit, — én nem tudom menynyi asszonyt. Mindenesetre annyit, hogy meg- csömörlött tőlük. Úgy járt mint a gyermek a gyermek a nyalánksággal: annyit eszik belőle hogy elrontja a gyomrát. Szó sincs róla, Don Juan nem volt. Neki csak ölébe hullott a rózsa, vagy útjába került egy mámoritó illatú virág és letörte azt, mint ahogy a pajkos kis fiú, ha beszabadulhat a kertbe, minden válogatás nélkül csapkodja le pálcájával a pompás liliom hótiszta fejét, vagy a mérges koró tüskés tobozát. Érzett ugyan néha valami melegséget, vagy bizsergést a szive körül, de szerelmet, igazi, mély szenvedélyt nem érzett soha. Nem is csoda ő nem nem küzdött a nőért — önként hódolt be neki a szép nem. Olyan volt mint a diadalmas hadvezér. Gőgös és elbizakodott. Azaz még sem egészen olyan. Mert abban van eszme cél, gondolat, b-nne pedig mindebből nem volt egy mákszemnyi sem. E'puhult léha, üres fráter volt biz őkigyelme s nagyképü, mint az ilyenek általában. Ezeknek az embereknek igazán tiszavirág életük van. Divatfigurák. Olyanok mint egy nipp vagy pedig és ez a legkedvezőbb eset tudomást sem vesznek róluk. A mi emberünk, Andaházy Dénes azonban jól járt. Már éppen ott állott azon a határon, ahol ránézve kezdődik a vég, amikor nagy dolog történt vele. Hallatlan eset. Ő a körülrajongott, elbizakodott, fagyos szivü férfi beleszeretett egy színésznőbe. Egz inci finci, fitos orrú színésznőbe. A tizenhárompróbás lator, a mgy a nők körüli sikereire irigy barátai elnevezték, olyan zöld, olyan félszeg lett, mint, valami süldő gimnazista. A legérdekesebb pedig az volt a dologban, hogy az inci-finci kis szinésznöcske, aki pedig a fáma szerint nem valami fukaron osztogatta a kegyeit, fel se vette. Most már ő is elövette a képességeit, ha ugyan voltak, és hódítani próbált. Nem használt, semmit. Á leány beszélgetett, set olykor-olykor, ha jó kedve kerekedett, kacérkodott is vele de ennyi volt az egész. Andaházy nem tudta kisütni, hogy mitévő legyen. Bántottta a dolog szörnyen. Amellett a folytonos bizonytalanság mogorvává, ingerültté tette. Idestova három hónapja már, hogy foglalkozott vele és még annyira sem jutott, hogy bizalmasan beszélgethessenek együtt. Mindig ott ólálkodott valami felesleges harmadik. Bolondság az igaz, de való, hogy már arra is kész lett volna, hogy feleségül vegye. Csak legalább elmondhatná neki, hogy mi nyomja a szivét! Végre eljött az ideje annak is. Csúnya, ködös téli este volt. Az embernek lerakodott a tüdejére a nyirkos levegő, úgy hogy olyan lett tőle, mint a vízbe mártott szivacs. Valami országra szóló bál volt éppen. Andaházy habozott is eleinte, hogy oda men- jen-é, vagy vedig tovább üsse a vasat, amely még hideg ugyan, de remélhetőleg mégis megmelegszik valamikor! Csak amikor belépett a kocsijába, akkor döntötte el a kérdést véglegesen. „Ej — hát gyerünk a színházba 1 Lesz, ami lesz“ — mormogta s aztán megadta a címet a kocsisnak, hogy hova hajtson. Későn érkezett. Már éppen végét járta a második felvonás. Nem is ment be a nézőtérre. A csarnokból egyenesen a színpad felé tartott. Végig botorkált a díszletek között, majd megállt a Teremi Böske öltözője előtt. Megállt és habozott. Két színházi ember tartott arra és köszöntötte. Éazre sem vette őket. Mosolyogva néztek azok hátra, az egyik szólott valamit, mire mindketten felnevettek, halkan, diszkréten, de jelentőségteljesen, már amint ez ilyenkor szokás. Andaházy nem törődött velük s miután némi habozás után rászánta magát, hogy kopogtasson, belépett az ajtón. A színésznő már készen volt az öltözködéssel s mivel az elébb ötször tapsolták ki, csakúgy sugárzott az örömtől és megelégedéstől. így aztán természetes, hogy Andaházyt szívesen fogadta. Csevegett, folyton csacsogott. — Ugy-e, hogy jól áll a ruhám ? — Istenien. — És a játékom hogy tetszett? — Mit? Maga ott sem volt? De hiszen
