Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. szeptember (8525-8527. szám)

1993-09-01 / 8525. szám

Magyar Hírlap, 1993.8,25

dözés, az ország függetlenségének elvesztése. Amikor 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, Horthy helyén maradásával hozzájárult az idegen megszálláshoz, és kinevezte miniszterelnöknek a németek bábját. 1944 októberében, az elügyetlenkedett kiugrási kísérlet összeomlása után lemondott, és átengedte a hatalmat a nyilasoknak. Ugyanolyan dicstelenül távozott a hatalomból, mint amilyen dicstelenül hatalomra került. A háború után Portugáliába távozott, és ott érte a halál.

A magyar nemzetnek nincs törlesztenivalója Horthy Miklóssal szemben. Semmi sem indokolja, hogy közéleti esemény legyen Horthy újratemetése. Az újratemetésen nincs miért megjelenniük azoknak, akik a választók 1990-es akaratából — bármit mondjanak is — nem önmagukat, hanem a magyar nemzetet képviselnék ott.

Akkor miért nem tartja tiszteletben a család és a tengerészek akaratát, miért teszi közéleti eseménnyé a Horthy-temetést a magyar politikai paletta jobboldala? Vajon Antall József, aki hétfői tévéinterjújában is csak rosszat tudott mondani arról a Károlyi Mihályról, aki talán a nyugati demokrácia irányába vezethette volna — Masaryk Csehszlovákiájához hasonlóan — Magyarországot, miért mentegeti Horthy Miklóst?

Micsoda megütközést keltett 1990 márciusában Tamás Gáspár

Miklós, amikor Új reformkor vagy új Horthy-korszak? című cikkében figyelmeztetett: „Némely politikai vetélytársaink azonban mintha a gyászos emlékezetű Horthy-korszak tekintélyelvű, ellenőrzött parlamentarizmusára kacsingatnának.” T. G. M. ugyanis odafigyelt arra, amit hallott és olvasott.

Az első apró, mindenki számára érthető jelzés az 1990. augusztusi tisztavatás volt három évvel ezelőtt, amikor a „történelmi zászlók” közül eltűnt a csehszlovák és román intervencióval szembeszálló 1919-es Vörös Hadseregnek, a spanyolországi nemzetközi brigádok magyar önkénteseinek és a nácik ellen harcoló magyar partizánoknak a korábbi tisztavatásokon szereplő zászlaja, és helyettük a Horthy-hadsereg egy alakulatának zászlaja jelent meg. Az MDF vezette kormánytöbbség nem a negyvenötös vagy ötvenhatos Magyar Köztársaság, hanem a Horthyféle Magyar Királyság címerét, katonai megszólításait, testőregyenruháját vezette be újra, s a Horthy-korszak kitüntetéseinek visszaállítását is tervezték. Hatálytalanítani készülnek a főnemesi rangok és a vitézi cím

használatát megtiltó 1947-es törvényt. E szimbolikus lépésekre azért nem lehet egyszerűen legyinteni, mert súlyos politikai gesztusokkal járnak együtt, mint a Horthy-hadsereg második világháborús szerepének Kéri Kálmán tábornok általi dicsőítése, melyet a miniszterelnök is helybenhagyott; a Horthy-rendszer külpolitikájának igazolása a Hadtörténeti Múzeumban mondott Antallbeszédben; a Horthy-kor belügyminisztériumának követendő például állítása Boross Péter belügyminiszter és maga Antall József miniszterelnök által; Antall Józsefnek a Horthy-korszak szociálpolitikájára vonatkozó dicsérő nyilatkozata. Azok az utalásai, hogy nem tartozik Horthy tisztelői közé, üresek maradnak, hiszen mind ez ideig semmit sem árult el arról, hogy van-e valami, amivel nem azonosul a Horthyrendszer politikájában.

Nem lehet nem észrevenni: Antalinak, Borossnak és az MDF többi vezetőjének azért fontos a Horthyrendszer utólagos igazolása, mert sok tekintetben a Horthy-korszakra emlékeztető politikát tartanak kívánatosnak. Ugyanúgy a magyar kisebbségekkel kapcsolatos sérelmi politikának rendelik alá egész külpolitikájukat, mint ahogy ezt Horthyék tették, ugyanúgy három éve hidegháborút vívnak a szomszéd országokkal, mint húsz éven át Horthyék. Ugyanúgy vetélkednek Bukaresttel és Prágával, illetve Pozsonnyal Bonn, Párizs, Washington kegyeiért, mint ahogy Horthyék Berlin és Róma kegyeiért. S nem csupán a külpolitikáról van szó. Ugyanúgy idegenkednek a parlamenti váltógazdálkodástól: egyelőre csak még egy további ciklusra jelentették be igényüket, de mindjárt megmondták azt is, hogy az országnak távlatilag is csak és kizárólag az a „középjobb” politikai irány felelhet meg, amelyet ők képviselnek. Ugyanúgy erős végrehajtó hatalomban, erős erőszakszervezetben gondolkodnak, ugyanúgy alattvalókként és nem szabad polgárokként tekintenek a lakosságra (lásd a Várba költözés sokatmondó ötletét), és ugyanúgy nem érdekli őket a polgárok bizalmának megszerzése, illetve megőrzése. Ugyanúgy hidegen hagyja őket a tulajdon nélküli falusi dolgozó emberek sorsa, s csak a tulajdonosokkal törődnek, mint a Horthy-kor urai. Ugyanúgy a maguk ízléséhez igazítanák az oktatást, a művelődést, ugyanúgy megfojtanák — ha tehetnék — az ízlésüktől eltérő szellemi törekvéseket. Ugyanúgy össze kívánják kapcsolni az állam politikai tekintélyét a történelmi egyházak — egykor valós, ma inkább csak feltételezett — szellemi tekintélyével. Ugyanúgy idegenkednek mindentől, s idegennek tartanak a magyarságtól mindent, ami liberá-I lis vagy baloldali.

I A Horthy emlékéhez való viszony minden korábbinál egyértelműbbé teszi, hogy mennyire elszakadt Antall és Boross MDF-je attól a népi hagyománytól, amelyre 1987— 1988-ban még annyit hivatkozott, s amelynek Illyés Gyula, Kovács Im-i re, Németh László, Veres Péter a kiindulópontja; attól a népi hagyománytól, amely élesen bírálta a Horthy-kor szociális és politikai viszonyait. Nem lehet egyszerre vonzódni a népi hagyományhoz és Horthyhoz: az MDF-nek választania kellett közülük. Ma már világos: miként nem Dózsát, hanem Werbőczyt. miként nem Petőfit, hanem a dicsőséges nagyurakat, miként nem Adyt. hanem Tisza Istvánt, az Antall—Boross-féle MDF nem Illyés Gyulát és Kovács Imrét, hanem Horthyt és Telekit választotta.

Ha már közéleti eseménnyé tették a Horthy-temetést, ha már Horthy i mellett tüntet az MDF-televízió. akkor azoknak, akik nem a húszas-harmincas évek, hanem a kilencvenes évek Európájában szeretnék látni Magyarországot, ki kell mondaniuk, hogy mit is tartanak minderről.