Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-10 / 8515. szám
Nagy figyelemmel és én előítéletek nélkül olvastam Martonyi Jánosnak a korábbi írásomra is reagáló augusztus 4-i „A kampány alatt a munka zavartalanul folyik” c. eszmefuttatását. Érdeklődésemet az is magyarázza, hogy nagyra becsülöm a szerzőt, aki jelentős pályamódosítást végrehajtva éppen utánam vette át 1991 végén a Külügyminisztérium apparátusának szakmai irányítását. Meglepetést okozott viszont, hogy a rendszerváltás utáni külügyminisztériumi személyzeti munkáról e hasábokon közzétett véleményemet nem konkrét tényekkel, hanem mondanivalóm félremagyarázásával és az „új mundér” becsületét védő kinyilatkoztatásokkal próbálja cáfolni. A konkrétumok mellőzését mint vitamódszert most tudomásul vettem, bár lenne mit példákként álláspontom alátámasztására felsorakoztatni, amit meg is teszek, ha kell. Egyelőre azonban a szakmai tisztességgel nehezen összeegyeztethetőnek tartom a külügyminisztériumi hátterem révén tudomásomra jutott cseleket nagydobra verni, és szándékom különben sem egyes emberek lejáratása, hanem egy politika, az arra épülő gyakorlat és a mindebből eredő negatív tendenciák kritikája. A cikkben említett konkrét külpolitikai témákkal nem foglalkozom annak ellenére, hogy a külügyi személyzeti munka és a külpolitika között szerves összefüggés van. A tartalmi külpolitikai kérdések külön elemzést érdemelnek. Annyit azonban a sajátosan tálalt „szlovák ügy" kapcsán meg kell jegyeznem, hogy a magyar lépések iránti nyugati „megértésnek" és „elismerésnek" még nyomaival sem találkoztam ezen országok sajtójában, vagy a diplomatáikkal folytatott beszélgetéseimben. Nem hagyhatom ugyanakkor Jól vagy csak zavartalanul? A diplomáciai humánpolitika valóban nem kampányügy szó nélkül, hogy Martonyi János olyan szándékokat tulajdonít nekem, amire írásomban még utalást sem lehet találni. Nem foglalkoztam a Kádár-rendszer személyzeti politikájával, így tökéletességét sem állíthattam. De ha már szóba került: meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedek hibái semmiképpen sem szolgálhatnak az új külügyi vezetésnek hivatkozási alapul hasonló hibák elkövetésére, hiszen a rendszerváltás célja többi között éppen e torzulásokkal való szakítás volt. Amellett furcsa, hogy - amint azt legutóbb Tar Pál tette - Martonyi János is a múltra, múltamra hivatkozva próbálja eleve kizárni álláspontom helyességét. Nem vonható ugyanakkor kétségbe, hogy a nyolcvanas évek második felére a külügyi apparátusban olyan, szakmair lag képzett, a nemzeti érdekek iránti elkötelezettségét már a gyakorlatban bizonyított gárda nőtt fel, amelynek sikeres tevékenységét nyugaton is elismerték. E munkatársak nagy része a rendszerváltást követően is képes és kész lett volna a nemzeti érdekek következetes érvényesítését célzó, közmegegyezésen alapuló külpolitika szolgálatára. Nem titkolom tehát: a külügy új politikai vezetésétől e gárda megnyerését és felfrissítését vártam. Ehelyett kirekesztő bizalmatlanság és ellenségkeresés, a képzett szakemberek nagy részének elüldözése, háttérbe szorítása vagy megtörése következett. Olyan légkör alakult ki, amelyben a szakértők teljesen elbizonytalanodtak kezdeményezéseik és szakmai véleményük megfogalmazásában. Emiatt érzékeli az államtitkár úr a „kreatív fantázia” hiányát. El kellene gondolkodnia Bihari Mihály azon megállapításán, miszerint „a vezetők eredményessége az apparátuson keresztül mérhető, amelynek szaktudását vagy ki tudják használni, vagy nem”. Az elmúlt három év tényeinek ,említése nem a „múlt felesleges boncolgatása", bár ezeknek a - például Martonyi János által jól ismert NGKM-ben sem igen tapasztalt' - lépéseknek a rendszerváltás miatti indokoltságáról vagy indokolatlanságáról vitatkozni ma már nem érdemes. Sokkal fontosabb a mostani vezetés által kialakított, az általuk meghirdetett és Martonyi János írásában is hangoztatott támadhatatlan elvekkel ellentétes gyakorlatnak a Külügyminisztérium jelenlegi és jövőbeni munkájára gyakorolt hatása. Ezzel összefüggésben a külügyi humánpolitikát elemző és biráló cikkemben már kifejtett szakmai problémák közül csak egyet, a válaszban többször is emlitett „üdvözlő távirat” ügyét szeretném érinteni. Remélem, nem kell bizonyítanom: tudom, hogy nem a rutin üdvözlő táviratok küldésében merül ki a külügyi munka. De talán az is nyilvánvaló, hogy ez olyan minimális követelmény, amelynek nem teljesítése diplomáciai félreértésekre adhat okot és amelynek minden részlegen meg kell felelni. Különösen igaz ez akkor, ha az adott főosztály vezetőjét a külügyminiszter - egyébként előttem és az elfogultsággal igazán nem vádolható akkori politikai államtitkár előtt is ismeretlen okból - már 1991- ben nyilvánosan az egyik legjobb magyar diplomatának minősítette. A „régiek és újak értelmetlen megkülönböztetését" nem sügallhattam, ugyanis éppen azt hangsúlyoztam, hogy „helytelen lenne a régiek-újak lényeget elfedő szembeállítása, hiszen a politikai megbízhatóság természetesen nem zárja ki a szakmai alkalmasságot, a frissítés pedig áltálában pozitivumnak minősithető". Számomra is a szakmai szempont a munkatársak megítélésének egyetlen elfogadható mércéje. Ezért tartom sajnálatosnak, hogy az újak kampányszerű és jelentős mértékben rövid távú pártpolitikai szempontok által motivált bekerülésével romlott az e kritérium alapján „jónak", illetve „alkalmatlannak” minősülő munkatársak aránya. Hosszú távon is problémát okozhat, hogy ez utóbbiak közül néhánynak a zsebében akkora a marsallbot, hogy a bölcsek kövének már egy kis kavicskájá sem fér el mellette. A diplomáciára mint élethivatásra, az erre való felkészülésre, felkészítésre vonatkozó megjegyzéseimről pedig a válaszban sajnos szó sem esett. Azt örömmel nyugtáznám, ha - amint azt Martonyi János állítja - a külügyi vezetés már nem foglalkozna a munkatársak párthovatartozásával és szimpátiájával. Ez ugyanis a korábbiakhoz képest gyökeres változást jelentene. Vagy lehet, hogy ezt csak a közigazgatási államtitkár nem érzékeli? Ennek ellenére nem sürgettem, és pláne nem helyeztem -nem is helyezhettem - kilátásba tisztogatást. Valószinűleg elkerülte Martonyi János figyelmét az a mondatom, miszerint „politikailag, emberileg... nehezen kezelhető, szakmailag pedig elfogadhatatlan lenne egy újabb tisztogatás". Nem az apparátust támadtam tehát, hanem azt a külügyi személyzeti politikát, amely államtitkár úrtól eltérően nem egységesként és összekovácsolódottként kezeli a külügyi gárdát. A hibák, a káros tendenciák megfontolt, körültekintő korrigálását szorgalmazva éppen a négyévenkénti politikai tisztogatások veszélyének kiiktatását szeretném elérni. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha a jelenlegi megközelítés állandósul és fennmarad a túltengő politikai kinevezések gyakorlata, akkor az rövid időn belül szétzilálja, teljesen működésképtelenné teszi a külügyi szolgálatot és ellehetetleníti a külpolitikát. Olyan új, konszenzussal - tehát a jelenlegi koalíciós pártok részvételével is - kialakítandó rendszert sürgetek, amely végre lehetővé tenné a folyamatosan magas színvonalú munkára alkalmas külügyi köztisztviselői kar megteremtését. Az apparátusnak e rendszer követelményeihez való igazítása természetesen nem érintené hátrányosan a Martonyi János által féltőn említett kategóriákat, „az időközben előrelépett, kiugró képességű »régi« diplomatákat, vagy a remekül bevált és nagy nemzetközi elismertséget élvező »új« nagyköveteket". A külügyböl távozniuk elképzeléseim szerint csak azoknak kellene, akik tevékenységükkel az elmúlt években alkalmat lanságu-Cr» Népszabadság, 1993.8.6