Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-04 / 8510. szám
Ságvári szobra, Horthy sírja Magyar Hírlap, 1993.7.30 Kedd reggel a Népszabadság exkluzív tudósításban ismertette Horthy Miklós újratemetésének forgatókönyvét, aznap délután pedig egy budai kertben megkoszorúzták Ságvári Endre szobrát. Feltehetően kevesen vannak az országban, akik mindkét kegyeleti gesztust egyforma rokonszenvvel fogadnák. Horthy és Ságvári neve két különbözőképp tragikus életen túl két egymásnak gyilkosán feszülő rendszert és ideológiát is jelent. E rendszerek jelképei körül ma is ádáz viták folynak, ideológiájuk értékelése és átértékelése olyanokat is egymás ellen fordít, akik pedig a nyugdíj, a lumbágó, a külföldi munkaadónak való kiszolgáltatottság vagy a fenyegető elbocsátás kérdéseiben sorstársai egymásnak. Az ideológiai viták hullámverése közepette gyakran elfeledkezni látszunk arról az örvendetes tényről, hogy immár oly korban élünk, amelyben egyszerre lehet nyilvánosan megemlékezni Horthy Miklósról és Ságvári Endréről. Igaz, az inga kissé még leng. ezúttal jobbra, hiszen míg a Ságvárira (vagy néhány hete Kádárra) való emlékezés ellenzéki pártok rendezvénye volt, addig az egykori kormányzó újratemetésén a kormány több tagja is „jelezte részvételi szándékát". De immár reális remény van arra, hogy legkésőbb az 1994-es választások után a szobrok, újratemetések, történelmi jelképek körüli bizarr háborúskodás végleg elcsituljon. Természetesen nem hazug történelmi konszenzusra, kollektív felejtésre van szükség. A személyes meggyőződés és a politikai csoporttudat szintjén e jelképek és megemlékezések az önmeghatározás szempontjából nagyon fontosak. De még e jelképeknél is fontosabb, hogy a köztársaság polgárai szabadon választhassanak köztük, s az állam se késztetéssel, se korlátozással ne telepedjen rá szabad polgárok és szabad társulások értékválasztására. Kivéve olyan általános, széles nemzetközi konszenzussal elfogadott értékeket, mint például a nácizmus kategorikus elutasítása. Amelybe azonban, ha némi toleranciával is, még belefér Horthy Miklós hamvainak hazai földben való ünnepélyes eltemetése. S amely kategorikus elutasítás — szemben a mai kormánypolitika minden nyögvenyelős mutatványával — nem terjeszthető ki mindenestül a kommunista mozgalom hagyományaira. Sok más mellett éppen Ságvári Endre példája jelzi, hogy egy bűnösen rossz rendszer és torz ideológiája mögött olyan személyes hitek és sorsok is meghúzódnak, amelyek tisztelete beletartozik az európai humanizmusba. A nyugat-európai Ságvári Endrék (az antifasiszta ellenálbl lásban életüket vesztett kommunisták) emléke része annak a demokratikus minimumnak, amely az európai demokráciák kollektív öröksége. Remélhetőleg Magyarországon is valahol itt állapodik meg egyszer a történelmi emlékezés ingája. Ságvári Endre szerény kis emlékműve a szobrok lebontásának és elköltöztetésének tavalyi évadján alighanem már ennek az érlelődő dekortársával együtt kommunista lelt. Legpontosabban talán Szász Béla írta le azoknak a fiatal értelmiségieknek a politikai és lélektani útját, akik szociális igazságérzettől vezérelve, a fasizmus előretörését látva és a polgári rend vélt tehetetlenségét érzékelve egyedül Lenint vélték történelmi megoldásnak. A mai baloldali értelmiségnek már csak azért is tanulságos lehet ez az út, hiszen sokaknak „Tisztességes módon csakis a személyes sorson túl, történelemfilozófiai szinten vethető fel az a kérdés, hogy egy nemesnek hitt ügy ifjú mártírjai hogyan viselkedtek volna, ha megérik az ügy győzelmét és eltorzulását. A demokrácia sok más mellett azért is jobb rendszer minden diktatúránál, mert nem állítja híveit ilyesfajta végzetes választás elé. Benne legfeljebb anyagilag korrumpálódhatnak az ifjan meggyőződéses demokraták.“ mokratikus minimumnak a szellemében került végül a szobortemető helyett az MSZP egyik kerületi székházának kertjébe. (Bölcsen a ház mögé, hogy csak azok lássák, akik látni akarják.) Sokan azt sem értették, hogy az 1944-ben tűzharcban elhunyt fiatal ellenálló szobra kit zavart egy cukrászda magánkertjében, ahol a tulajdonos ragaszkodott volna az emlékmű megtartásához. De az önkormányzat a bontásba már belelovallta magát, a szobrot viszont „kiadta" azoknak, akik szép csendesen nem eltemették, hanem újraállították egy másik kertben. Ságvári szobra most egy fiatalember elmosódott arcvonásaival a nagy riadalom utáni megnyugvással néz a történelmi jelenbe. Amelyben, ha tisztelői fogyatkoznak is, ellenségei talán soha többé nem rontanak rá sem pisztollyal, sem csákánnyal. Az elmúlt rendszer túlzó legendákat épített a harmincegy éves korában agyonlőtt, harcias fiatalember történetére, és csak most, a hivatalos hódolat biztos és az ellenreakcióként jelentkező tagadás remélhető elmúltával nézhetünk szembe tárgyilagosan például Ságvári Endre személyével. Jogász volt, értelmiségi, aki a harmincas években a fővárosi elöljáróság apparátusában dolgozott tisztviselőként. Belépett a szociáldemokrata pártba, s ez a Horthy-korszakban még megfért a tisztes polgári létezéssel. Nyilván nem ijedt meg a saját árnyékától, hiszen fiatal barátaival megtámadta az egyik nyilasszékházat. Ezért nyolc hónapi fogházat kapott, ami akkoriban a bocsánatos fiatalkori kaland legszélső határát jelentette. De huszonhét évesen aztán átlépett minden polgári korláton. Annyi éppen ennek az ellenkezőjét kell megtennie ezekben az években. Lenintől a szociáldemokráciáig, egy eszme militáns szolgálatától a polgári renden belüli szakmai helytállásig. Ilyen értelemben Ságvári Endre korunk antihőse: de személyes bátorsága és fiatalkori halála ugyanakkor hőssé is emeli. Mi tagadás, nagyon kevés honfitársunk akadt, aki fegyverrel a kézben szállt szembe a náci megszállókat kiszolgáló hatóságokkal. Korszerűtlen szerep, de jellegzetes hőstípus. A legutóbbi századforduló táján a korabeli kapitalista fejlődés bérpalotái, pazarló középületei és impozáns bankszékházai elé hasonlóképp fiatalon, romantikus hittel a szívükön elpusztult hősök szobrai kerültek. A polgári rend a gesztusok és a realitások szintjén kedveli a ilyesfajta stíluskülönbségeket. Ságvári halála azért sajátos tragédia, mert minden emberi számítás szerint kegyetlenebb vagy keserűbb tragédiáktól kímélte meg a fiatal kommunistát. (És tisztelőit, akiknek legalább egy-két makulátlan emlékű hősre erkölcsi szükségük van.) Aki 1944 júliusában fegyverrel a zsebében játszott macska-egér játékot a politikai rendőrséggel, az 1945 után nagy valószínűséggel másféle kapcsolatba kerülhetett volna a fegyveres erőkkel. Akár előbb az ellenség, majd saját elvtársai elpusztítójaként. akár el\társai áldozataként: akár mindkét szerepben, végigjárva a vakhit. a bűnbeesés és a végső megcsalattatás stációit. Nem állíthatjuk, hogy bizonyosan ereje lett volna nemet mondani ennek a gyilkos és öngyilkos mechanizmusnak, de másfelől az ártatlanság történelmi vélelme okán nem is vádolhatjuk olyan bűnökkel. Hegyi Gyula