Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-05 / 8491. szám
33 re, később pedig csütörtökön és vasárnap a galoppra. Ez persze így félrevezető. Mert közben valóban szenvedélyemmé vált a lóverseny és amikor két-három év múha feloldották — 61-ben — az adott időben való megjelenési kötelezettségemet. akkor már eszembe sem jutott abbahagyni a pacizást. Igaz, kimeríthetetlen irói vadászmezővé vált. mert futamok közben sok-sok sorsot ismertem meg. 1971-ig munkakönyvem sem volt, mert sehova nem tartoztam. Akkor szerződést kötöttem a Magyar Nemzettel. Kéthetenként egy vasárnapi tárcát kellett írnom a lap ötödik oldalára. írásaimmal sok baj volt, a főszerkesztői értekezleten a Pártközpont elvtársai gyakran megrótták a főszerkesztőt tárcáimért. A 85-ös monori értekezlet után aztán elkezdődött a fokozatos kiszorításom a lapból, majd 86-ban, amikor eltiltottak, felbontották a szerződésem. 61-ben, de lehel, hogy valamivel később, a közelgő amnesztiára való hivatkozással feloldoztak, elbocsátottak. Anélkül, hogy egyetlen egy jelentést leadtam volna. Azért nem tudom pontosan, mert azután már nagyon ritkán akartak velem találkozni. Itt akár be is fejezhetném, ha a történetnek nem volna egy innenső vége is. Mindenütt, ahol valami rendszerváltozásféle volt, ott ez a listakérdés valamilyen formában előkerült. A legradikálisabban Németországban mentek neki a Stázi-hatalomnak, de végleges, megnyugtató megoldást ott sem találtak. Komoly felelősségrevonás ott sem történt, már ami a főkolomposokat illeti, és Honeckert is ki kellett engedni betegségére hivatkozással. A közös nevező nagyjából azonos mindenütt. Elsősorban azt vizsgálják, hogy a társadalom oldaláról, s főleg az új rendszer képviselői részéről ki van érintve, s nem azt a másik legalább ennyire lényeges kérdést, hogy kik tették mindezt, és azok milyen helyzetben, pozícióban vannak most. Németországban állami szolgálatban nem lehet volt Stázis és ügynök, ellenben a magántulajdon oldalán lehet akármi, még tulajdonos is, függetlenül attól, hogy a tulajdonszerzés forrásait éppen Stázis korában szedte össze. A volt Csehszlovákia cseh részében a lusztrációval majdnem túljutottak a dolgon. Annyit legalább elértek, hogy senki sincs pillanatnyilag a borítékosztogató szerepkörében és lehet, hogy a csehek nemsokára elfelejtik ezt az egészet, belátva, hogy megemészteni nem képesek. Szlovákiában megtorpant a dolog. Lengyelországban mintha még folyna a harc az adatok birtoklásáért és az ebből következő hatalomért. Nincs rendezve a kérdés, egyébként Walesát is bemártották. A lengyelek könnyen a mindenki-mindenki ellen helyzetébe kerülhetnek. Romániáról szó se essék, ott semmi nem változott. A Szeku a kompromittáló akták egy részét kifuvaroztatta egy erdőbe, egy kicsit felgyújtotta és rászabadította a guberánsokat. Égő, félig hamvad) papírfecnik között kell turkálni adatokért. A magyar megoldás csak ízléstelenségében hasonlít ehhez. Az nyilvánvaló, hogy az'illetékes belügyi és pártszerveknek. amelyek teljes összefonódottságban és párt fölérendeltségben dolgoztak, 1989 nyarán már kétségük sem volt az iránt, hogy jön a változás. Előbb azonban a belső harcot kellett megvívni. 89 nyarán úgy látszott, hogy a Pozsgay Imrével is rokonszenvező „nemzeti vonalas" Horváth István belügyminiszter csapata kerekedik felül, mert az Aczél Györgyhöz közvetlenül csatlakozó és évtizedeken át teljhatalmú Harangozó Szilvesztert leépítették. Legalábbis látszólag. Mert a Dunagate botrány azt mutatta, hogy maradt ereje egy szörnyű visszacsapásra. A két irányzat, mint minden a pártállamból két mai párthoz is kötődött. Nyilvánvaló, hogy az Aczél —Harangozó vonal az SZDSZ- nek akarta adatainak egy részét kiadni, és számukra kozmetikázva, a Horváth István vonal pedig Pozsgaynak és rajta keresztül bizonyos mértékig az MDF-nek. Folyt tehát a helyezkedés, a listakészítés és a kellemetlen adatok ideiglenes eltüntetése mindkét szárnyon, és közben, mint ahogyan ezt le is leplezték, folyt az ellenzéki emberek megfigyelése és az adatgyűjtés. Nagy valószínűséggel új be- i szervezésekre is sor került, de a régi ügynökök elhelyezése az új pártokban és mozgalmakban ugyancsak nem marad- I hatott el. Az eladdig egyoldalúan KGB alárendeltséget felváltotta egy többirányú elkötelezettség. Az állomány egyik fele megmaradt a szovjet csatlakozásban, más része új, nagy, világméretű intézmények szolgálatába szegődött, esetleg kettős vagy hármas szolgálatúvá vált. Közben folytak a háromoldalú kerékasztal tárgyalások. Keresték a kapcsolatot velünk, MDF vezetőkkel is. A tárgyalásokon azonban a Belügyminisztériumra és hálózataira nézve semmi érdemlees megállapodás nem született. A Munásőrségről és a pártnak az üzemekből való kivonulásáról volt szó csupán. Mert az nyilvánvaló volt, hogy akármilyen választási eredmény születik is, a megengedett szabad választásokon olyan kormányforma nem lesz. amelyik megengedi a Munkásőrség fennmaradását. Még ha a szocialisták győztek volna, azt akkor is fel kellett volna számolni. Ellenben a hatalomnak sokkal lényegesebb eszközét, ágazatát, a belső és külső információs rendszert az állampárti hatalom egyik szárnya sem akarta kiadni a kezéből. A „négy igen”-es népszavazás az SZDSZ-nek hozott sikert és ez az Aczél—Harangozó-számy megerősödését is jelentette. Egy bizonyos mennyiségű adatot nekik már nyilván kiszolgáltattak. Ehhez nemcsak belügyminisztériumi emberekre volt szükség, men ezek fölött mindenkor egy pártközpontos ember rendelkezett. Ebben az időben, tekintettel arra, hogy az ellenzéki centrumok mindkét oldalon a kultúra és az irodalom vidékein élőkből kerültek ki, iszonyatosan nagy szerepe volt egy azóta már elfeledett személynek, Knopp Andrásnak, aki Aczél hű embereként beosztásánál jóval nagyobb hatalommal birt és mindenről tudott. Rajta keresztül akkor és oda ment ki fontos adat, ahová és amikor ő akarta. SZDSZ iránti rokoriszenvét mesterétől örökölte. Amikorra tehát kirobbantották a Dunagate-botrányt, a lényeges adatok már jó helyen voltak. A Tedőakció éppen ezt a tényt volt hivatva szdlgálni, amellett, hogy nagyszerűén szolgálta az SZDSZ—Fidesz választási kampányát. A cél Horváth István megbuktatása volt. Sikerült. De nemcsak ez, hanem a figyelem elterelése is. Horváthnak, egyébként helyesen, mennie kellett, mert a Köztársaság kikiáltása után sem állította le a figyelést és a saját pártja vezetőinek szolgáltatott adatokat az ellenzékről. Ez ugyan nyilvánosságra került, de fedve maradt, hogy bizonyos korábban megfigyelt körök már rendelkeznek a megfigyelők által gyűjtött adatokkal, és módjukban van a körükre vonatkozó adatokat kiszűrni, eltüntetni, mígnem az ellenlábasokét megismerve, azokkal szemben zsarolóként fellépni. Valahogy be kellett adni a társadalomnak, hogy az SZDSZ vezetői később majd miért tudnak mindent. Azért, mert véletlenül nekik szolgáltatta ki a Végvári—Koszik kellős a nagy sietségben az adatokat és a Fekete Doboz bátor filmeseinek sikerült éjnek évadján betömi a Belügyminisztériumba. Hollywood. A sajtó nem tett fel keresztkérdéseket, ünnepelt. A dolog mindenkinek tetszett a baloldalon. Kapott ugyan egy-két keményebb kérdést az MSZP vezetése. Nyers Rezső, hogy miért fogadták cl a belügyi szervek jelentéseit az ellenzéki pártokról, de a kérdések a levegőben száradtak el. Az állomány pedig a helyén marad. Pontosabban az adatbázis maradt a kezükben, illetve most már megosztva. Most már kettesben tudtak új kapcsolatokat létesíteni a külföldi szervezetekkel és együtt kaptak támogatást is ugyanezektől. Az SZDSZ biztosította a helyét a hatalomban még a választások előtt, mivel az átjátszott adatok birtokában az MSZP— MSZMP-vel egyenértékűen tudott zsarolni. Becsületükre legyen mondva, nem éltek vele. Demszky Gábor azonban, amikor most kirobbant az én Ill/III-as ügyemben, oda nyilatkozott valahol Londonban vagy Amerikában, hogy ő ugyan nem mondhat semmit, mert mindez államtitok, de bizony őt ez nem lepte meg. Hát, ez igaz! Nem is lephette. Valószínűleg már a lista összeállításakor is tudta ezt, évekkel ezelőtt és aztán azt is látnia kellett, hogy én bizony tudom, hogy ö tudja, s meglehet neki ez legalább annyira kellemetlen, mint nekem a magam vétke. Én ugyanis abból a tényből, hogy ő tudja, sőt neki lehetősége van nemzetközi szinten erről beszélni és nagy testvérszervezetek vezetőivel tárgyalni, arra következtetek, hogy ez bizony nem véletlen. s nem pusztán annak köszönhető, hogy öt Budapest főpolgármesterévé választották. Talán fordított okság is elképzelhető. Államtitokról beszélni egyszerűen nevetséges. Hiszen mielőtt valaki, az első szabad választásokon megválasztottak közül beletekinthetett volna, az anyag egy részét szétosztották, más részét természetesen megtartották maguknak az elvtársak és nyilván jutott bőven külföldi szerveknek is, no meg a KGB-nek is maradt. Mit tartsunk az olyan államtitokról, amelynek másolati példányai külföldön maradtak vagy éppen most kerültek oda. Mozdul egy nemtetszőt valaki és máris jön vissza az „anyag”. Demszky például csak velem kapcsolatban tartja kiszivárogtathatónak, az államtitkot, minthogy én már egy általuk is szélsőjobboldalinak minősített magyar vagyok. másodosztályú állampolgár, akire nézve nem érvényes a titoktartás. No, persze, Kónya Imre sincs másként ezzel. 0 állítólag a parlamenti titkárnőjét képes volt tájékoztatni arról, hogy én a listán vagyok. Neki, a legnagyobb párt frakcióvezetőjének, a Házbizottság oszlopának talán illenék a törvényes úton járni és a politikai ellenfél ellen nem bevetni a legalantasabb eszközt is. Nincs államtitok. A Népszabadság szerkesztőségében most is legalább anynyit tudnak ezekről a dolgokról és legalább annyi adat áll rendelkezésükre miht BorosS Pétémek. De nydgó'dtari fordulhat akar a Népszava, akár a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez is adatért a kiváncsi keresztény honatya. Mostmár a Pesti Hírlap is kap bizalmat. Köszönhető mindez elsősorban a paktumnak, amely lehetővé tette ezen központok MSZMP—MSZP kézbenmaradását, liberálissá válását.
