Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-01 / 8490. szám
06 hatás érhet egy nemzetet akár az eszmeáramlatok síkján, akár a hódítók, vagy a menekültek áradata révén. Ezért a nemzeti kultúrák elkerülhetetlenül mindig multlparadigmatlkus képződmények. Még az olyan homogénnak mondható nemzetek esetében Is, mint amilyenek a kontinens nemzeteihez képest a skandinávok, az eltérő nemzeti paradigmákat vallók kölcsönös toleranciája a belső nemzeti béke egyik legfontosabb alapfeltétele. Minekutána a belső nemzeti differenciálódás egy állandó folyamat, ha ezt nem kíséri egy hasonlóan állandó, a nemzeti egységet, vagy még világosabban szólva magát a nemzetet újrateremtő Integráció, akkor a differenciálódás magukra maradt centrifugális folyamatai végzetesek is lehetnek, mert bomlasztóan hatnak. Például a valamikori Németalföldnek az a minden közös nemzettudatot nélkülöző mai kettéosztottsága belgiumi flamandokra és hollandiai hollandokra azon időkből veszi eredetét, amikor a katolikus spanyol haderőnek sikerült Németalföld déli részét vérrel és vassal rekatollzálni és így elszakítani a magát Jobban megvédeni tudó északtól. Németalföldet a spanyol kard olyan mélyre hatolva szelte ketté, hogy7 a nemzeti egység helyreállításával, mint egy afféle reménytelen vállalkozással az érintettek ma már nem is foglalkoznak (Cornells, 1992). Ha ellenben az említett Integráció valóban az újonnan keletkezett részparadigmák szintézise, akkor a kérdéses nemzet a fejlődés magasabb rendű egységek irányába vezető útját Járja. Amiből viszont az következik, hogy az úgynevezett belső kiegyezés korántsem csak a válságos Idők, hanem a nemzeti fejlődés normális folyamatának mindennapos velejárója is. A táguló szintézisnek, vagy7 ahogy említettük: az integrációnak léteznek azonban kedvezőtlenebb alternatívái Is. Ezekre a kihívástól megrettent gyengébb alkotóképességú kultúrák csábulnak el. Ilyen például a redukció az egyes, már rendelkezésre álló nemzeti paradigmák valamelyikére. Hogy7 erről pontosabb fogalmat nyerjünk, idézzük itt Goldstone egyik érdekes írását, amelyben az amerikai tudós szellemes és eredeti módon a XVII. század monumentális történelmi freskóját vázolja (Goldstone, 1987). Eszerint a XVII. században négy szuperhatalom pályázta meg a világuralmat. Ezek keletről nyugatra haladva az alábbiak: Kína, Törökország. Anglia és végül Spanyolország. A század végére azonban mind a négy szuperhatalom súlyos gazdasági-társadalmi válságba került. Mármost e válságot a négy közül három fundamentalista módon orvosolta, ók ugyanis a válságaik okait a saját kulturális alapértékeiktől való eltérésben vélték fölismerni. Ennek megfelelően Kína meghirdette a visszatérést a jó öreg Konfuciánus tanokhoz, Törökország a valódi Iszlámhoz, végezetül Spanyolország a tiszta katolicizmushoz. Egyedül Anglia nem lépett vissza a múltba, hanem előrehaladt, megalkotván a történelemben először egy scientista, gazdaságorientált, technikai civilizációt, annak minden előnyével és (mostanában nyilvánvalóvá váló) hátrányával egyetemben. Itt tehát két, egymástól gyökeresen eltérő stratégiával találkozunk. Az egyik egy visszavonuló, védekező, defenzív stratégia, a másik pedig egy előrehatoló, .támadó" (amennyiben az új hatásokat bekebelezi), offenzív eljárás. Azonban értsük meg a rettegőket is! Vajon miért tűnik olykor félelmetesnek a táguló szintézis energikusabb útja? Talán azért, mert amikor a tegnapi paradigmák mellé ma újak sorakoznak fel, s ezeket a tegnapiakkal együtt egy magasabb egységbe kell foglalni, ez a művelet elkerülhetetlenül a tegnapi paradigma helyének alapos megváltoztatásával is Jár. A tegnapi paradigma tudniillik elveszti központi helyét, azaz megszűnik lényeginek lenni, s a szóban forgó szintézis során újonnan megalkotott, nála mélyebben megfogalmazódó esszencia egyik korlátozott megnyilvánulásává válik. A nemzetre és annak tagjaira nézve kötelező Jellege ilymódon elenyészik. Nem csoda, hogy féltő hívei ezt a saját kultúra tragikus föladásaként élik meg, s a detronizált eszmekőr heves védelmére kelnek. Mint tette ezt nyilván a legjobb szándékkal az első magyar király ellen támadó somogyországi Koppány vezér. A defenzív stratégiák téves módon a táguló szintézist a visszavonulással azonosítják. Persze a fejlődésben levő veszélyeket sohasem szabad lebecsülni. Ha, tudniillik, valamely nemzet úgy alakítja át a programját, hogy a történelme során kidolgozott paradigmáit valóban csak föladja, ahelyett, hogy gondosan megkeresné a korábbi paradigmáinak azonosságait az újonnan jöttékkel és ezekre az azonosságokra építené fel a már sokat emlegetett táguló szintézist, akkor ez a nemzet nem a szellemi templomát fogja építeni, hanem az időben darabolja föl önmagát. Ettől pedig a nemzeti lét megszűnését már csak egy rövid lépés választja el. Jöjjünk most ismét közelebb a saját portánkhoz! A magyar nemzet osztozik a környező közép-európai nemzetekkel egy olyan problématerhes geopolitikai helyzetben, ahol a természetes belső differenciálódást a megszakítás nélkül kívülről áramló hatások és etnikumok rendkívüli mértékben felfokozzák. Pannónia például, már időtlen idők óta a keletről nyugatra, illetőleg nyugatról keletre vonuló hadak egyik kedvenc útvonala. Ezért e nemzetek, Lord Edward Acton elméletének megfelelően, még a legszebb békeidőben is az állandó veszélyeztetettség állapotában élnek (Acton, 1910). Ez időről időre indokoltan vezetett és vezet a nemzeti újralntegrálódás igényének sokkszerű bejelentéséhez. Téziseink szerint ennek áz újraintegrálódásnak a táguló szintézis, tehát a belső kiegyezés elvei szerint célszerű végbemennie. Azok, akik valamely felvilágosultnak aposztrofált szellem nevében óvnak a nemzeti problematika ismételt fölvetésétől ezen a tájon, mondván a kérdés már így is túl van tárgyalva, nagyvonalúan hagyják figyelmen kívül azt az elemi tudományos követelményt, miszerint egy Jelenséget - esetünkben a régió nemzeteinek ismételt önmeghatározás! kényszerét - mindenekelőtt meg kell érteni. Az ítélkezés - helyesebben mondva, az értékelés - pedig csak ezt követően lehet reális és megalapozott. (Arról már nem is beszélve, hogy felettébb korszerűtlen lenne egy olyan eljárás, amely bizonyos témaköröket egyszerűen kizárna a kutatásra érdemesek közül. Különösen, ha ezt pontosan a gyakorlati szempontból legkritikusabb témakörökkel tenné.) Nos, a nemzeti újraintegrálódásnak ez az állandó elmaradása a rohamosan kibontakozó pluralizálódás mögött minket és más közép-európai nemzeteket koronként egyenesen a lét és a nemlét Hamlet-i szakadékainak a szélére sodort. Például olyankor is, amikor egy-egy. országon belüli etnikum vagy nemzetiség mögött álló külországl etnikum vagy nemzet egyedülállóan jó helyzetbe került, vagy abban hitte magát. Ekkor, tudniillik, az általa kívülről pártolt etnikum vagy nemzetiség nem volt rest ezt a nemzetközileg páratlannak érzett helyzetet egy nemzeten belüli uralmi státussá konvertálni.
