Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-05 / 8491. szám
ÖSSZEROPPANT JELLEM VAGY POLITIKAI PROSTITÚCIÓ? Nemzeti érdekek és nemzeti érzelmek A rendszerváltozás következményeként szükségszerűen kialakult anarchikus állapot, értékválság és ideológiai légüres tér mindenkit megérintett, de a legdrámaibb dilemma elé az értelmiséget, azon belül is az írástudópolitizáló értelmiséget állította. Ennek az értelmiségi típusnak döntenie kellett: vagy a szakmáját-hivatását, vagy politikai ambícióit kell feladnia Márpedig ilyen sorsfordító döntések nem születnek könnyen, és főleg nem születnek máról holnapra (WL Vtrr BÉLA • A SZERZŐ AZ MDF ORSZABDYflliSI KÉPVISELŐJE Ennél a pontnál van a legnagyobb veszélye annak, hogy a személyiség deformálódik, a jellem összeroppan. Az azonosságtudat zavaraitól, annak pszichikai gyötrelmeitől az egyén többféle módon igyekszik szabadulni, ám e menekülési kísérletek könnyen tévútra vihetik. Az egyik ilyen tévút a személyiség kiüresedése, súlytalanodása, amely a dezertálás és a politikai prostitúció felé vezet, míg a másik az éntudat mitizálásához, a személyes küldetéstudat abszolutizálása felé visz. Az előbbi kevésbé veszélyes, inkább szánalmas jelenség. Az itt baktatók kisebb része politikai dilettáns, exhibicionista, félművelt hangoskodó, kisstílű pojáca. Jó részük „politikusnak" akar látszani, azt akarják, hogy ismerjék, szeressék őket, beszéljenek róluk. A másik tévút — a veszélyes —, ahol a küldetéstudat fanatikusai haladnak, maguk köré gyűjtve a jóhiszeműeket, az identitászavarban küszködőket — lehetőleg minél többet, hogy legyen kiket mozgósítani politikai céljaikhoz, mert ők váltják majd meg a magyarságot, ők a haza megmentői, az igazság bajnokai. A rafinált politika azokat igyekszik saját útjára terelni, akik nem tudják feldolgozni, hogy a nemzeti érdek szembekerülhet a nemzeti érzelmekkel. Kihasználja az ebből eredő pszichikai nyomást, a kiüresedett személyiség döntésképtelenségét, aki boldogan rendeli aLá magát a prófétának, hogy visszahódítsa elveszett azonosságélményét. Ez a veszélyes, mert a vakhit, a fanatizmus, a demagóg szószátyárság mindnyájunk ősellensége, és ha ez a két típus egymásra talál, dramaturgiai-színházi kellékké silányul a parlamentáris demokrácia, a magyarországi átalakulás minden eredménye. Hál’ Istennek többségben vannak azok az értelmiségi politikusok, akik meghatározó szerepet vittek és visznek a rendszerváltozás folyamatában, és magasrendű erkölcsi ihletettségű szervezői az új társadalmi rendnek. Ezek a humángondolkodású emberek — elsősorban írástudók — erkölcsi tisztaságukkal, helyes arányérzetükkel, ép bőrrel kerültek ki a politikai változás értékválságából. Tudomásul vették, hogy — legalábbis a politikában — birtokon belül vannak s hogy ebben az új helyzetben újfajta feladatokkal kell szembienéziük, újfajta felelősség terhét kell viselniük. Ók azok, akik különbséget tudnak tenni a nemzeti érzelmek és nemzeti érdekek között. Nem vakítja el őket az emberekre való ráhatás, a hatalomgyakorlásban való részvétel tudata, és főként az az érzés, hogy történelmileg fontos események idegszálát tartják a kezükben. Ez emeli őket a hétköznapok fölé még akkor is, ha szerény pozíciót töltenek is be. Dehát milyen tulajdonságok által remélhetik azt, hogy képesek lesznek felnőni ehhez a hatalomhoz és ahhoz a felelősséghez amelyet e hatalom birtokosiként viselni tartoznak? Milyennek kell lennie annak az embernek, aki a történelem menetébe beavatkozhat? Egy politikusnak három tulajdonsággal kell bírnia, amely döntő tényező: szenvedély, felelősségérzet, és arányérzék!. A puszta szenvedély azonban senkit sem tesz politikussá. Szenvedélyét, cselekvését, politikai megnyilvánulásait az ügy iránti felelősségérzet vezérelje, amihez azonban döntő szüksége van az arányérzékre. És ez a politikával foglalkozó ember legfontosabb tulajdonsága: az a képesség, hogy nagy lelkierővej és nyugalommal hagyja, hogy a reális valóság hasson önmagára, hogy bizonyos távolságból lássa a dolgokat és az embereket. Csak a távolságtartás megszokásával — e szó mindenfajta értelmében — lehetséges az elme szigorú megzabolázása, ez teszi igazi politikussá, szemben a politikai dilettánssal. így válik erős személyiséggé, de ezért nap mint nap le kell győznie önmagában egy túlságosan is emberi gyengeséget — a hiúságot! A hiúság gyakori tulajdonság és talán senki sem mentes tőle. Tudósok, művészek, írók körében egyfajta „foglakozási ártalom", de bármilyen ellenszenves formában nyilvánul is meg, nem sok kárt okoz. ■ Ám ha a hiúság a politikai gyakorlatban jelentkezik, súlyos bűnné válik, mert ott már nem valamilyen ügy melletti elkötelezettségből Eakad, hanem valamiféle nárcisztikus mámor tárgyává fajul. Nem én találtam ki, hogy a politika terén két súlyos bűn létezik: az ügynek való elkötelezettség hiánya és a felelőtlenség! A hiúság, a személyes előtérbe kerülés igénye, mind két ilyen vétek elkövetésére erősen csábítja a politikával foglalkozó embert. Különösen igaz abban az esetben, amikor a demagóg arra kényszerül, hogy valamiféle hatásvadász módon lépjen fel. Jó dramaturgiai tehetség birtokában színésszé válik, s csak azzal törődik milyen benyomást kelt, legkevésbé izgatva magát azzal, hogy tettének következményeivel inkább a hatalom csillogó látszatáért. mintsem a tényleges hatalomért való harca ösztönzi. Felelőtlensége pedig arra, hogy a hatalmat csak pusztán a hatalom kedvéért élvezze minden tartalmi szándék nélkül. A politikai erőnek nincs károsabb torzulása mint Tart pour l'art kérkedés a hatalommal, a hatalom érzetében való hiú öntetszelgés, a hatalomnak pusztán a hatalomért való imádata. Az ilyen ember nagy hatást érhet el, drámai politikai konfliktusokat provokálhat, összezavarhatja küzdőtársainak szellemét, fokozhatja ez írás címében említett dilemmát, de munkája valójában sehova sem vezet, értelmetlen. E lelki alkat tipikus képviselőinek hirtelen belső összeomlásából, agresszív fordulatából láthatjuk, hogy milyen belső gyengeség és tehetetlenség rejtőzik e kérkedő, de üres gesztus mögött. Nem más, az ilyen stílus, mint az emberi cselekvéshez való hitvány és közönyös viszonyulás, aminek az égvilágon semmi köze sincs a valósághoz, a realitáshoz, melyek a helyes politikai cselekedeteknek alapvető részei. A politikai cselekvés végeredménye gyakran paradox viszonyban áll eredeti értelmével. A cselekvésnek azonban csak akkor lesz belső ereje, ha nem hiányzik belőle a végső értelem — az ügy szolgálata! Ez azonban hit kérdése, hinni azonban, amire elkötelezte magát. Ha ez hiányzik, akkor a politikus személy értéktelensége beárnyékolja leglátványosabb sikereit is. A mai értelmiségnek éreznie kell, hogy a nemzet felemelkedését, a felemelkedés sikerét tartja a kezében. Most már nem bújhat ki a magára akarva-akaratlanu) vállalt történelmi felelősség alól. A történelmi kényszer azt sugallja, hogy hazánkban itt és most, a lángoló lelkű forradalmárok, a radikálisok, az igazságkeresők, a vátesztudattal megvert politikusok ideje leáldozott, és a hatalmi vákuumot az új, megbízható polgári elit, a politikai stabilitást biztosító pragmatikus politizálás tölti ki. , ÍO Bizonyos, hogy a politikát -» ^ nemcsak fejjel csinálják. Ám az érzelmi politizálás mögött legyen egy értékes belső tartás, a vállalt feladat, a nemzet iránti feltétlen elkötelezettség és hűség, különben üres fecsegéssé válik minden kimondott vagy leírt mondat. Csak a szószátyárok nem fogják fel, hogy mire vállalkoznak. Ezek nem indítanak meg szíveket! Sokkal megrendítóbb az, amikor egy érett ember — mindegy, nogy éveit tekintve fiatal vagy öreg, beteg vagy egészséges — tudatában van cselekvése következményeinek szívével-lelkével valóoan átérzi. És amikor e felelősség etikáját követve eljut Valahol egy ponthoz, így szól: „Itt állok, másként nem tehetek!” Pesti Hírlap, 1993.6.28
