Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. június (8473-8489. szám)
1993-06-28 / 8488. szám
Heti Magyaorrszág, 1993.6.25 45 Elfogy-e az erdélyi magyarság? Interjú Diószegi László történésszel Megközelítően kétmillióra becsüli a romániai magyarság lélekszámát Diószegi László történész, a Hetven év a romániai magyarság történetéből című kiadvány szerkesztője, míg az erdélyi románságét csaknem ötmillióra. Az az általánosan elterjedt nézet, hogy a romániai magyarság léiekszáma 1918 óta egyenletesen fogy, és elsősorban ezzel magyarázható Erdély fokozatos elrománosodása. Valóban így lenne? — Ez nincs így — mondja Diószegi László. — A hiteles adatokon alapuló számítások azt bizonyítják, hogy a két világháború közötti időszakban végig a legnagyobb — 8-9 ezrelék közötti — természetes népszaporulat a székelyeké volt. Az erdélyi átlag 6 és 7 ezrelék között mozgott. Átlagosnak volt tekinthető a románok népszaporulata. Átlagon alulinak volt tekinthető a szászok 3-4 ezrelékes, illetve különösen a svábok 1-2 ezrelékes népszaporulata. Aztán a nacionalista román politika az Ókirályságból tömegesen Erdélybe telepített románokat. így sikerült elérni azt, hogy a románok száma Erdélyben gyorsabban emelkedett, mint a magyaroké. Hozzá kell tennem, hogy..— a nagyarányú kivándorlás ellenére — a vizsgált időszakban a magyarok száma dinamikusan nőtt. A románok száma kizárólag a betelepítések következtében tudta felülmúlni a magyar népesség szaporodását, azonban hogy ezt ne lehessen a betelepítésekre fogni, hanem valamiféle belső népszaporulatra, kitalálták a románság nagyobb fokú szaporodásának az „elméletét”. Az 1910-es népszámlálás szerint Erdélyben 1 600 000 magyar és 2 800 000 román élt. Az első világháborút követő határmódosítások következtében 1919-től 1924-ig körülbelül 200 000 magyar menekült el, főként Magyarországra. A román demográfusok különböző népszámlálási manipulációkkal 1930-ra 400 000 román szaporulatot állapítottak meg. — Mi áll ennek a számnak a hátterében? — Voltak és ma is vannak olyan népközösségek Romániában, amelyeknek az identitása más, mint a szászoké vagy a magyaroké. Ilyenek például a magyar anyanyelvű cigányok, akiket a román népszámlálás románnak írt be. Ugyanezt meg tudták csinálni a magyar anyanyelvű zsidókkal is. 1910-ben az erdélyi zsidóság 70 százaléka magyarnak vallotta magát. Többségükből 1930-ra ,.románt csináltak”. Ez végül is azt eredményezte, hogy az 1910-es 2 800 000-es román népességből 1930-ra a 3 000 000-ót jóval meghaladó román népességei tudtak a román demográfusok „kimutatni". Egyházi és egyéb adatok alapján a harmincas évek erdélyi magyarságának létszáma másfél millió körül alakult. A második világháború kitörésének évében ismét meghaladta az 1 600 000-es szintet. A társadalomtudósok számára nemcsak az a lényeges kérdés, hogy egy adott térségben hány ember él, hanem az is, hogy milyen az elhelyezkedésük. Erdélyben ennek az 1 600 000-es magyar népességnek a területi elhelyezkedése a következőképpen oszlott meg. Jelentős magyar többségű terület volt a Székelyföld, Kalotaszeg és egy zóna a magyar és a román határsávban. Ezzel szemben jelentős román többség volt szűkülő ék alakban észak—déli, illetve dél—északi irányban Erdély közepén, ennek a hegyes területnek a népsűrűsége azonban rendkívül alacsony. Vegyes lakosságú terület még ma is Közép-Erdély dombos vidéke, a Mezőség. A magyarok jelentős része a két világháború között városlakó volt, az erdélyi városok zöme pedig magyar többségű. — A különböző diagramok azt mutatják, hogy 1956 egy olyan vízválasztónak bizonyult, amikortól az erdélyi városok etnikai arculata a románság javára módosult. Valóban így történt? — Az ötvenes években Romániában egy olyan dinamikus iparosítási program kezdődött el, amelynek következtében a 40-50 ezres magyar városokat — egy-egy gyár és hozzá két-három lakótelep felépítésével — felduzzasztották. A tapasztalatok bebizonyították, hogy 10 szerelvény moldvai munkás betelepítésével egy-egy város etnikai arculatát sikeresen meg lehet változtatni. A szocialista-kommunista rendszer politikájából adódóan ún. zárt városokat hozhattak létre, ahova csak külön engedéllyel lehetett betelepedni, és ezt az engedélyt megtagadták a magyar nemzetiségűektől. Így gyorsan román többségűvé váltak olyan hagyományosan magyar városok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti. Beindították ezt a programot a Székelyföldön is. Hatalmas román tömegeket vittek Csíkszeredába, Marosvásárhelyre. Az 1989-es események azonban ezt a folyamatot megakasztották. Székelyudvarhelyen vagy másutt, ahol ez a folyamat még csak az elején járt, most egy természetes visszarendeződési folyamat kezdődött. Az a regáti román munkás ugyanis, aki magyar környezetbe került, ugyanolyan emberi problémákkal küszködött, mint az a magyar, akit a Regátba, román környezetbe telepítetlek. Érthető, hogy ezek az emberek — ha tehették — visszavándoroltak régi lakó- és munkahelyükre. Csíkszeredában, ahol a két világháború között 98 százalékos magyar többség volt, ma már ez az arány csak 70 százalék, tehát még jelentős a magyar többség, azonban már számottevő a román népcaoé6 is. — Alapvetően miben különbözött a második világháború utáni román nemzetiségi politika a két világháború közöttitől? — A második világháború után még több románt telepítettek be az Ókirályságból, mint ezt megelőzően, és ezzel még feszültebbé tették az erdélyi román—magyar viszonyt. Hiszen addig, míg egy erdélyi románnak évszázados tapasztalata volt az együttélésben, hiszen a történelem során mindig magyarokkal, szászokkal volt körülvéve, addig a regáti románnak ehhez hasonló tapasztalata nem volt. Ezek az emberek türelmetlenebbek, ingerlékenyebbek, és nem véletlen, hogy a mostani nemzeti feszültségek azokban a városokban váltak robbanásveszélyesekké, amelyekben vagy amelyek környékén nagy tömegben élnek betelepítettek: Kolozsváron