Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. május (8460-8472a. szám)

1993-05-17 / 8467. szám

Pesti Hírlap, 1993.5.10

07

A Bégány-szindróma

UMA DOMOKOS 6T&RCT

Tulajdonképpen sajnálatos dolog, ha egy negatív töltetű jelenséget kényleien vagyok egy halk szavú, jóravaló emberről, Bégány Attiláról elnevezni. Nem ismerem őt, csak Kodolányi Gyulának a Vasárnapi Újságban róla adott efféle jellemzését — és persze az esetet, amiről a sajtó tudósított: Bégány Attila az MDF etikai bizottságának állásfoglalását kérte Anlall József pártós miniszterelnök, Jeszenszky Géza külügyminiszter (és további két személy) tettéről, mondván: aláírás előtt nem olvasták a magyar—ukrán szerződést. A különös esetből a következők bírnak általánosítható jelentőséggel:

1. Az MDF-et, legmeghatározóbb vezetőit ismét belülről érte egy páratlan erejű támadás — Bégány Attila ugyanis az MDF tagja. Nem pedig onnan, ahonnan természetes lett volna: az ellenzék vagy csalódott állampolgárok részéről.

2. Az MDF-ben nem sikerült megszüntetni, feloldani az ősbizalmatlanságot Antall közvetlen körei és a népinemzeti eszmekör számos, különböző rendű és rangú képviselője között. Bár az elmúlt hónapokban a magyar nemzeti kultúra pozícióinak nyilvánvaló erősödése csökkentette az ellentéteket (legfőképpen Antall József és Lezsák Sándor között), sokakban továbbra is ott lappangott a meggyőződés, hogv Antall és körei árulók: elárulják az igaz magyarságot. Részben ezzel magyarázható a Magyar Útközök elkülönülése, ezek viszonylag szűk, de stabil ét eltökélt táborának kialakulása, s az olyasféle megnyilvánulások, mint Zacsek Gyuláé, aki — az országos elnökség tagjaként — nemzetietlenséggel

„yádoíta^An tallt. és Szabója-mást. Csak idő éívrffcslcmTkérdése volt, hogy ez a hiedelem mikor és hogyan tör, zúdul ismét felszínre.

3. Fontos mozzanat a jóhiszeműség gyaníthatÓ6ága: márhogy például Bégány Attilát valóban a magyarságért érzett aggodalma vezette erre az abnormális lépésre. Abnormális olyan értelemben, hogy nem méri fel tette nyilvánvaló következményeit. Egyfelől: a potenciális választókban az MDF-ről tovább erősíti a ké-E:t, hogy nem különbek a sgazdáknál, saját magukat sem tudják rendbeszedni.

nemhogy az országot. Ennfl még — gondolja majd, ki tudja, hány választó — a szocialista párt vagy valamelyik liberális pán is jobb. Másfelől: kizárt dolog, hogy Bégány be tudja bizonyítani, Antallék nem olvasták el aláírás előtt a szerződést. Azok az érvek, amelyekkel például az Országházban Jeszenszky Géza, a Vasárnapi Újságban Kodolányi Gyula állt ki, nagyon is logikusak, s a legkevésbé sem tűnnek oktalan magyarázkodásnak. Itt tehát normálistól elütő — de mint rámutattam,

I korántsem egyedi — tünete' két tapasztalhatunk, amelyeknek meg kell keresnünk ai okát, a Fonását. Sokat segíthetnek a legszélsőségesebb megnyilatkozik és megnyilatkozások, de legalább ennyit I azok, akiknek lényegében, ! nem más a véleményük —■ csupán a stílusuk. Bégány Attila egy helyütt elmondta: a szerződésnek az a passzusa, hogy a feleknek „nincs és nem is lesz” területi követelése, az 6 fülében úgy cseng, hogy „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog". Ha ez igaz — márpedig nyilván az —, akkor ebből az következik, hogy ■ Bégányt lelkileg súlyosan megviselte, magyarságában rettenetesen megalázta az elmúlt rendszer, s minden, a magyar népet érintő sorskérdében csak „lenini” kontextusban — ha úgy tetszik, „lenini” üldözési komplexussal —- tud gondolkodni. Ezt nem vádként, hanem figyelembe veendő tényként állapítom meg. Elgondolkodtató, hogy a második világháború után az üldözöttek közül hányán lettek az Államvédelmi Hatóság vezetői, tagjai, s ragadtatták magukat olyan cselekedetekre, amelyekre néhány évvel korábban bizonyosan nem lettek volna képesek. A hasonlat Cár durva, de nem alaptalan: a legújabbkori rendszerváltozáskor Bégány Attila pedig a Határon túli Magyarok Hivatalának lett a főosztályvezetője, s ebben a tisztség&en érezte úgy, hogy saját maga és népe sérelmeiért most kell megfizetni.

4. A korábban elfojlotl igazságokért való elszánt küzdelem — akár a demokrácia játékszabályainak ellenében — a Bégány-szindróma meghatározó eleme, gyökere. Az igazságért folyó harc rendre kikerül normális medréből, amikor már nemcsak az támad, akinek nem kellene, hanem ezt helyénvaló érvek nélkül, teljesen érzelmi alapon teszi. Nagyon jó példa erre Zacsek Gyula parlamenti felszólalása is. Szerinte a magyar—ukrán szerződés elveszi a lehetőséget attól, hogy a jövőben békés eszközökkel le'neuen változtatni a határokon. Vajon miért veszi el? Mert egyébként akármelyik környező ország valamikor is békésen odaadta volna területe egy részét?! Az sem igaz, hogy mert az ukránokkal aláírtuk, akkor most a románokkal is alá kell írni. Éppen ellenkezőleg arra figyelmezteti Romániát —s azt adja értésére Nyugatnak —, hogy nem összeférhetetlenségünk miatt nem ígérünk — a helsinki megállapodáson túl — egyikmásik szomszédos országnak megváltoztathatatlan határokat, hanem azért, mert ennek Jsomdy tíőfeltétéle-vamazot* tani magyarság kisebbségi jogainak tiszteleten tartása.

5. A Bégány-szindróma időnként olyan szélsőséges megnyilatkozásokban ölt testet, amikor már nem csupán a magam igazát hangsúlyozom, de a leginkább érintettektől is elvitatom a véleményalkotás jogát. Erre megint csak Zacsek Gyula MDF-es képviselő sietett példával szolgálni, amikor az említett parlamenti beszédében úgy vflte: a kárpátaljai magyarság képviselői nem illetékesek beleszólni a döntésbe, mert senkinek sincs joga arra, hogy lemondjon a nemzet leszakított részéről Ennek hallatán rögtön déja vu érzésem támadt, nem vé let!énül. Köntös-Szabó Zoltár krónikájában (Trianon gyér mekei, Fehér zászló Érdél} felett, 1992.) olvashatni arról hogy au elszakított- megtipor területek magyarsága hogyai vélekedett némely magyaror szági melldöngetőkről. „Bu dapesten avval vádolnak ben nünket, hogy elhajlunk \ nemzeti hagyományoktól: a erdélyi kisebbség idő élőt gyámoltalanodon él s hu nyászkodotl meg... Rég nen láttam [jegyzi fel a szentsei tiszleletes] kicsi doktorunka vereskáposztásban: orvosho nem méltó kórságokat kíván a kávéházi hőbörgőknek. Ebben az időben született K<5 Károly ék hosszú röpirats amelyben kikiáltották, hogy kétévi szakadatlan reményke dés után nem szabad több várni, álmodozni, hanem „L

kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kéridheteüenül rideg valósággal... Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk..."

6. A Bégány-szindrómának vannak kevésbé durva változatai is, amelyeknél igazából csak stílusbeli, és nem lényegbdi eltérés tapasz-'

talható (azzal együtt, hogy olykor a stílus maga a lényeg). Ide értem például a magyar—ukrán szerződéi ügyéljen a Magyarok Világszövetségének váratlan megszólalását, az aláírás hdytelenítését. Ez a dolog azért bír különös jdentőséggel, mert a szövetség dső számú vezetője nem csupán — évtizedek óta — a magyarságnak, de az MDF alapítóinak is egyik vezéregyénisége. Ha ő lép ilyet, akkor végképp nem lehet azzal dintézni a dolgot, hogy az MDF teli van kemény fejű, nyakas emberrel, hanem azt kell nagyon világosan látni, hogy a2 elmúlt évtizedek magyarság elleni dnyomása Valóban kialakított egy olyan nagy mértékű bizalmatlanságot, amelyet utólagosan előadott észérvetkd nem lehet — legalábbis komoly összeütközések és veszteségek nélkül nem lehet — ellensúlyozni, semmissé tenni.

Ha Antallék a szerződés ügyében hibát követtek el, akkor az egyértdmúen a következő: hajlamosak elfdedkezni arról, hogy egyelőre még az átmenet idejét éljük, a demokrácia játékszabályai most vannak alakulóban, megszilárdulőban. Egy olyan informális hatalmat, amilyennd például Csoóri Sándor a múltéi jdenbéli tevékenysége folytán renddkezik, nem lehet semmibe venni, Nemcsak a hatalom nagysága, de az érthető — a körülményekből logikusan levezethető — érzékenység, önérzetesség erőssége miatt sem. A formális hatalom kétségkívül első emberének, úgy tűnik, néhány sajátos kérdésben hdyesebb lenne dóré kikérni az informális hatalom véleményét. Már -csak.azért is, mert ez az informális hátálöm sokszor nem cgT'C&y ember, hanem több: mindenféle csoportok, körök tartozhatnak ide; s az is lehet, hogy a Bégány-szindróma ugyan dtúnni soha nem fog, de legalább nem lesz állandó, szüntelen kísérőjelensége rendszerváltozás életünknek.