Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. május (8460-8472a. szám)
1993-05-11 / 8464. szám
Magyar Hírlap, 1993.5.5 Akár előrehozzák a választások időpontját, akár nem, sokak szerint már most beindult a választási kampány, de egészen bizonyos, hogy a nyár végétől már teljes sebességre kapcsolnak a pártok. Egyesek „minden eddiginél alpáribb” kampánnyal riogatnak, mások erre maguk által sem igazán hitt ellenérveket próbálnak sorolni. Ha az 1990-es választások második fordulója előtt lezajló eseményekre gondolunk, jogosnak látszik az aggodalom: nemcsak a politikai szélsőségek tobzódnak majd, hanem az agresszív, becsületsértő megnyilvánulások is. Nem kell nagy jóstehetség annak belátásához, hogy egy elhúzódó választási kampány leginkább Magyarország nemzetközi hírnevének árthat, bár mint legutóbb olvashattuk: A1 Gore alelnök már nem Magyarországot, hanem Lengyelországot tekinti Kelet-Közép- Európa etalonjának. Miért ez a mindenkiben megbújó aggodalom? A válaszhoz az elmúlt évek történései adják meg a kulcsot. A magyar politikában rengeteg sérelemérzet halmozódott föl. Vegyünk számba néhányat. Igen erős a kormánypártok sérelemérzete. Véleményük szerint ugyanis az ellenzék nem vette kellően tekintetbe az 1990-es választások eredményeit, a kormány legitimációját, melyet a választópolgároktól kapott. Kormánypárti ideológusok az elmúlt években sosem mulasztották el megjegyezni, hogy a kormány nem azt kapta az ellenzéktől, amit megérdemelt volna; az ellenzék nem értékelte kellőképpen a kormányzat „emberfeletti” teljesítményét. Ehhez kapcsolódik a kormányoldal második nagy sérelme, amit nevezzünk a múlttal szembeni sérelemérzetnek. Nem kis részben az ellenzéki kritikák hatására a kormány előszeretettel nyúlt a múlttal való összehasonlítás eszközéhez, illetve az állampárti múlttal való egybevetéshez. Ennek a műveletnek mindig az lett a végeredménye, hogy a kormány „sértve” érezte magát, amiért olyasmikért támadják, ami az előző rendszer következménye, nem pedig a kormány balfogása. '* A szerző politológus Csizmadia Ervin Az előrehozott kampány A kormány belső ellenzékének sérelme (olykor „hivatalos" álláspontként is elhangzott) az úgynevezett hatalomnélküliség tudata. Ez leginkább abban a tézisben öltött testet, hogy a kulcsintézmények (pl. a médiumok) ellenzéki befolyás alatt állnak. De voltak olyan MDF-es elemzők is, akik egyenesen azt állították, hogy a kormánynak szinte semmi valóságos hatalma nincs a megnyert választás után. De vajon hogyan lesz a kölcsönös ’ sérelmekből előrehozott választási kampány? Úgy, hogy a sérelmeknek igen erős és mozgatható a közvéleménye. Mind a két fél viszonylag széles szimpatizánsi körre támaszkodhat, amely szinte elvárja a vezetőktől a keményebb, határozottabb föllépést. A kormánytól saját szimpatizánsai a „nemzetietlen” ellenzék letörését, megleckéztetését várják el; az ellen„Ha az 1990-es választások második fordulója előtt lezajló eseményekre gondolunk, jogosnak látszik az aggodalom: nemcsak a politikai szélsőségek tobzódnak majd, hanem az agresszív, becsületsértő megnyilvánulások is. Nem kell nagy jóstehetség annak belátásához, hogy egy elhúzódó választási kampány leginkább Magyarország nemzetközi hírnevének árthat, bár mint legutóbb olvashattuk: AI Gore alelnök már nem Magyarországot, hanem Lengyelországot tekinti Kelet-Közép-Európa etalonjának.” Végül említsük meg a kormánynak saját magával szembeni sérelemérzetét. Ez főként a belső „elhajlókkal” folytatott vitában kristályosodott ki: a kormány, illetve az MÚF vezetősége úgy ítélte meg, hogy a jobboldali belső ellenzék olykor nagyobb kárt okozott, mint az ellenzék. Nem csoda, hogy a miniszterelnök meghökkentően kemény nyilatkozatokat adott a belső ellenzékkel kapcsolatban. A fentieknél nem kisebb az ellenzék sérelemérzete. Ez a sérelem még 1990-re nyúlik vissza. Az ellenzék úgy érzi, hogy a második forduló előtt tisztátalan választási harc zajlott, amely az ellenzéket különösen hátrányosan érintette. Ennek kompenzálására elsősorban a szabaddemokraták 1990—91-ben erőteljes kormányellenes álláspontot foglaltak el, amely csak 1992 közepétől oldódott valamelyest. Voltak aztán jelenségek, amelyek menet közben fokozták az ellenzék sérelemérzétét. Ilyen volt például a kormány újraközpontosító magatartása, illetve a tévé és a rádió ügye. Különösen ez utóbbi harc volt az, ahol az ellenzék még ma is fájó sebe-'-kei szerzett, s ezek föltehetőleg 1994-ig sem fognak begyógyulni. zékkel rokonszenvezők pedig azt szeretnék, ha most már tényleg történne valami e dölyfös-úrias, de mindenképpen nemkívánatos kormány eltávolítására. A saját közvélemény támogatására mindenképpen szükség van ahhoz, hogy a pártok egyáltalán gondolkodni merjenek a választási kampány megindításáról. Hiszen a szélesebb értelemben vett társadalom meglehetős rezignációval figyeli a pártok hadakozását, és vajmi keveset ért az egészből. De ezt a kérdést úgyis inkább a „pártközvélemények” döntik el, azok a körök, amelyek a másik táborában egyre több kihívást, provokációt érzékelnek. Kihívásokra, provokációkra pedig válaszolni kell! Az előrehozott kampányban tehát a másik fél, az ellenlábas játssza a meghatározó szerepei, mert ha az nem tenne — úgymond — barátságtalan lépéseket, a mi pártunknak sem kellene ilyesmivel foglalkoznia. A sérelmeknek épp az a lényegük, hogy egy idő után nem tudnak saját medrükben maradni. A tradicionális demokráciákban is léteznek persze sérelmek, de működnek önfegyelmező mechanizmusok is. hogy ezek a sérelmek ne emelkedhessenek országos rangra. És főként nem törhetik át
