Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. május (8460-8472a. szám)
1993-05-11 / 8464. szám
Pesti Hírlap, 1993.5.6 17 EGY MARGÓ MARGÓJÁRA Mi vezet nemzeti tragédiához? Sebők János, a Néphadsereg nyugállományú vezérőrnagya és az utolsó egypárti parlament képviselője lapunk április 2-i számában vitába száll Csóti Györggyel, az Országgyűlés külügyi bizottságának alelnökéveL A vita tárgya: a határok megváltoztat ha tat lanság a. Sebők szerint békés úton nem változtathatók meg a határok, természetesen háború útján sem. Mármint a mi határaink. Szerinte csak egy út van: a megváltozhatatlanság útja. A többi mind „nemzeti tragédiába torkollik”. TÖRÖKBÁLINT Csáti György nyilatkozatival nem kívánok foglalkozni, hiszen 6 vagy bizottságit, vagy pártját képviseli. Én viszont ugyanúgy, mint Sebők János csak a magam nevében beszél hetek. Azt persze tudom hogy sokan osztják a vezérőr nagy úr véleményét, de meg győződésem, hogy még több honfitársam tekinti magáénakaz én gondolataimat. Vitatkozom hát Sebők Jánossal. Szerintem a határok megváltoztathatók békés úton, tehát helyes a helsinki határozat disztinkciója, így a magyar kormány ezzel összhangban lévő állásfoglalása is. Egy kis történettel kezdem. Egy csallóközi, tehát akkor éppen csehszlovákiai ifjú “a prágai egyetemre ment tanulni. Összebarátkozott egy cseh diákkal. Egyszer meghívta a falujába. A prágai barátnak feltűnt ott, hogy mindenki magyarul beszél, még a rádió és a televízió is, hiszen a budapesti adókra kapcsolták a készülékeket. Történelmi ismereteit ő is egy kommunista rendszertől kapta (azt tanították neki, hogy Csehszlovákia szláv nemzen állam), ezért nem meglepő nagyfokú tájékozatlansága és naivul őszinte kérdése: „Ez a falu miért nem tartozik Magyarországhoz?” Azért, mert nemcsak Sebők János tartja megváltoztathatatlannak a rossz határokai, hanem még azok it, akik tudatosan rosszul állapították meg Trianonban, s bár megígértek bizonyos korrekciókat, szavukat nem tartották meg. (Lásd a MilLnemd-f&c kísérőlevelet!) Brumd, a francia ratifikálás idején már miniszterelnök szennt mivel a határokat „bizonyos fokig önkényesen vonták meg , azok „nem feltétlenül véglegesek", „bizonyos kiigazításokra lesz szükség”. Mik ezek a kiigazítások, ha nem békés határmódosítások. De nem fogható fel maga Trianon is „békés határmódosításnak"? A háborút befejező fegyverszüneti megállapodás idején ugyanis a történelmi Magyarország egy négyzetméterét sem hódították meg a későbbi utódállamok hadseregei. Ha a Károlyi-kormánynak nincs olyan végzetesen hibás (mondhatni, bűnös) katonapolitikája, a háborúvesztes magyar honvéd(ő) hadsereg még meg tudta volna akadályozni a gyenge és rosszul felszerelt román vagy a sokáig nem is létező csehszlovák hadsereg beözönlését. A győztes antanthatalmak a Monarchiával kötöttek fegyverszünetet, hiszen az üzent hadat Szerbiának, Oroszországnak stb. Tehát ha a magyar hadsereget nem züllesztik szét (hadügyroiniszteri segédlettel!), akkor... Igen! Az eleve lemondás következményei! Pedig; 1918. november 2Ó-ánT;észült S friűtcMMtülügyminisztériumban egy terjedelmes tanulmány, amelyben, többek között, ilyen mondatok olvashatók: „Szlovákia nem egyéb, mim egy mítosz: Észak-Magyarország szlovák törzsei sohasem alkottak államot... Az általunk meghúzott etnográfiai vonal sehol nem érinti a Dunát. ... Nem foglalja magában Pozsonyt sem,... ahol 42 németre és 40 magyarra mindössze 14 szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Turócszentmárton”. (Meglepő tájékozottság!) A trianoni „határmódosftások” következtében kialakult határok diplomáciai (tehát békés) tevékenység eredményei. Románia, például, a központi hatalmakkal aláírt békeszerződés miatt elvesztette jogát a korábbi területi ígéretekre. Főleg francia érdekek (gazdasági, politikai) azonban, megint csak háború nflkül, a határmódosítás irányában dolgoztak. Sebők János szerint „a határok békés megváltoztatásának lehetősége illúzió”. Azt írja, hogy jaját népe buktatná meg” azt a kormányt, amelyik területleadásról tárgyalna. Ma lehet, hogy illúzió, ma lehet, hogy megbuktatná, de tegnap nem így volt, s hogy holnap mi lesz, azt ma nem tudhatjuk. Gondoljunk csak Csehszlovákia és Románia esetére a müncheni határozatokkal és a bécsi döntésekkel kapcsolatban. A szovjet világbirodalom nyugati határai is békés körülmények között változtak meg, mégpedig — például Magyarországon jelentős szovjet haderő jeli létében. Ma valóban a határok „átjárhatóvá” tétele a feladat, s annak elérése, hogy a nemzeúségfkérdértimességes megS jelenoldása legyen a jószomszédi viszony alapja. Ezt azonban csak úgy érhetjük el, ha nem hazudunk, nem hallgatjuk el véleményünket- Ha felnőttként kezdjük szomszédainkat. Azon az alapon nem egyezhetünk meg, hogy igazságnak mondjuk azt, ami csak realitás. De ha a többségi nép igazságot tzolgáltat, nem Magyarországnak, hanem saját — magyar — állampolgárainak (1. k ősied kormányprogram), akkor a realitás elfogadhatóvá válik. A veszflyek — a külpolitikában is — az elhallgatásokban, az elvtdenségben rejlenek — lásd az elmúlt negyvenöt év hozadékátl. Azzal, hogy Kárpátalját Kárpát-Ukrajnának mondjuk, nem segítünk az ukrán állampolgárságú, de magukat kárpátaljai magyaroknak nevező — kivételesen háborúval elszakított — testvéreinknek. Mit használ az ilyen egyirányú szelektivitás, hogy Kalinyingrád mellé oda tesszük a Königsberg nevet, de Kárpát-Ukrajna és Besszarábia mellé nem íijuk oda a magyar, illetve román megfeldŐL Mi megtanultuk Deák Ferenctál, hogy „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet főve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges". Ha a határainkon túl élő magyar milliók demokratikus és szabad fletel élhetnek, akkor elveszti aktualitását a „békés halármódosítás" gondolata. Addig azonban, amíg erről nem kapnak, nem kapunk intézménye biztosítékot, addig a róluk való elfeledkezés torkollik nemzed tragédiába — ott is, itt is.
