Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. május (8460-8472a. szám)
1993-05-07 / 8463. szám
Magyar Hírlap, 1993.5.4 Csak szlovák forrásból... N. SÁNDOR LÁSZLÓ Friss hír: mégis találkozik Antall magyar miniszterelnök és Meciar szlovák miniszterelnök. A látogatás ténye biztos. Az időpontról és a tárgyalás szlovákiai helyszínéről a diplomaták elvitatkozgatnak még egy darabig, hogy a szlovák fóvá- ■ rosban üljön tárgyalóasztalhoz a két államférfi, amint a szlovák kormányfő ajánlj vagy pedig a magyarok lakta Csallóköz legnagyobb települése, Dunaszerdahely erre a legalkalmasabb terep, amint a magyar kormányfő ésszerűnek találná. A hír mindenesetre jó hír. A magyarok döntő többsége halárainkon innen és túl csak örülhet a személyes találkozás létrejöttének, egyetért azzal, ha közvetlenül tárgyal a két magas rangú politikus. A személyes eszmecsere a gyanakvást és az elzárkózást oldani szokta. A határainkon inneni magyarok viszont kevésbé lelkesek attól, hogy a hírt eredetileg nem a magyar kormányfő hivatalának tájékoztatásából tudták meg, hanem kerülőúton, szlovák forrásból. A friss hír ugyanis nem az, hogy Meciar megkapta Antall József hozzájárulását a kétoldalú találkozó létrejöttéhez. Az igazi hír ez: Antall József hozzájárult a találkozó létrejöttéhez. Apróság? Vajon megint kákán csomót keresnénk ez esetben is, szóvá téve a tájékoztatás módjának fonákságát, hogy nem a legilletékesebb forrásból értesülünk a magyar politikai élet fontos eseményéről? Nem. Az említett esetet precedensnek tekintjük. Tünetnek. A nyilvánossággal szemben jobb esetben óvatos, más esetben elzárkózó, olykor pedig a közvéleményt „kibekkelő” tájékoztatáspolitika példájának. Ezért tesszük szóvá. Ez esetben csupán sajnálkozunk. Hiszen nem a közvélemény veszít azon, hogy nem választott kormányának nyílt tájékoztatásából értesül egy lényeges diplomáciai eseményről. Maga a kormány nyerne, ha a saját megfogalmazásában, saját álláspontját megvilágítva és kommentálva tájékoztatná a magyar közvéleményt. Kiaknázhatná saját diplomáciai sikerét, eleve kivédhetne sokféle — ellenzékiségből vagy tájékozatlanságból adódó — fenntartást, félreértést. Nem kellene utólag megmagyarázni a bizonyítványt, és esetleg azt mondani, hogy az ezzel kapcsolatos kritika szamárság. Ez a kormányzat azonban, úgy látszik, inkább él a kamarilladiplomáciával, titkos kormányzati húzásokkal. Úgy véli, az ügyek bizalmas kezelése kevesebb bajt okoz, mint a kártyák kiterítése. De vajon csakugyan kevesebb bajt okozna? Vajon meggondolta-e például a miniszterelnöki hivatal közigazgatási államtitkára, Kajdi József, miből lesz kisebb baj? Vajon ésszerű volt-e paragrafust keresnie Haraszti Miklós képviselő alapítványokkal kapcsolatos kérésének elutasítására: a 3000-es határozatokba betekinteni képviselőnek is tilos. Amikor elutasította ezt a jogilag talán nem a legtökéletesebben körülbástyázott képviselői kérést, sokkal nagyobb veszélyt idézett elő: megerősítette a gyanakvást, hogy van takargatnivaló, van mit eldugni a nyilvánosság elől. A nyilvánosság pedig roppant érzékeny: akkora visszaélés az alapítványok körül mégsem lehet, mint amekkorára a közvélemény gyanakszik » Ha*, raszti-kérés elutasítása után. , Végül még egy kevésbé ismert eset. Egy egész magyar régió tanítóképzését olyan kormányhatározat adta egyházi kézbe, amely — állítólag — nem titkos. Csak nem hozták nyilvánosságra. Amikor érdeklődtek az érintettek, miért nem nyilvános e döntés, a válasz ez volt: csak. Magától értetődik, ha kiderül, hogy létezik ilyen nem titkos, ám nyilvánosságot nem kívánó határozat, a közvélemény rögtön valami nem egészen tiszta, a törvényekkel nem kvadráló eljárást kezd-sejteni. X Kinek s miért jó közérdekű kormánydöntéseket takargatni, konspirálni, elfelejtkezni a tájékoztatás kötelezettségéről? Az efféle magatartás valóságos betegség: a demokrácia egy nagyon fontos szabályát elhanyagoló mentalitás ferdeségének tünetegyúttese. A nyilvánossággal kapcsolatos hatalmi kötelezettségek sorozatos szándékolt vagy szándékolatlan megsértése egy éppen most öt esztendeje formálódó, a rendszerváltást megelőző és azt erősítő politikai mozgalom kezdeteit juttatja most eszünkbe. A Nyilvánosság Klub mozgalmának ugyanis csak az egyik s talán nem ;s a legfontosabb célja volt, hogy a szabad, többpólusú sajtót kiküzdje. Még csak nem is kizárólag azt követelte az akkori hatalom által nehezen tolerált Nyilvánosság Klub, hogy megszűnjék a pártközponti parancsértékű „súgás", az adminisztratív beavatkozás a szerkesztők és az újságírók munkájába. Azok a követelések, melyek mögé aktív hírlapírók és a tájékozódás jogáért szót emelő olvasók, hallgatók, nézők együtt sorakoztak fel, általánosabb érvényű célt fogalmazott meg annak idején: a tájékozódás szabadságát és a tájékoztatás kötelezettségét. Nem véletlen, hogy a Nyilvánosság Klub, mint civilegyesülés egyszerre követelte jogait a Duna Körrel. Men talán Bős—Nagymaros drámája s a közvélemény lázadása sem következett volna be, ha a csehszlovák—magyar viszony körül akkor nincs akkora köd, s nincs annyi titkos bősi záradék. A titkolózás, a nyilvánosságra nem hozott döntések körüli t .'álgatások cáfolata, a félretájékoztatás, a találgatok és sejtelmeiknek hangot adók megbélyegzése, a nyilvánosságén küzdők ellenzékivé minősítése egy meghatározott hatalmi szemléletnek a tünete, függetlenül a hatalom színétől vagy elszíneződésétől. Mindenképpen így van ez: megsérti a demokratikus tájékoztatás szabályait a Hatalom, ha bezárkózó, ha túl magabiztos és kijelentéseiben inkább népi, mint tetteiben. A Nyilvánosság Klub körüli öt évvel ezelőtt gerjedt viharokra való emlékezés tehát nem véletlenül került egy lapra a mai tájékoztatás visszásságainak emlegetésével. Hogy éppen egy szlovák—magyar tárgyalási hír közlésének visszásságai szolgálnak ehhez alkalmuk csupán véletlen. Véletlen és semmi más.
