Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. március (8424-8442. szám)

1993-03-25 / 8438. szám

Örültek, hogy vihetnek a Kádár-hagyatékból

Magyar Hírlap, 1993.márc,22

25

Három napig tartott a Kádár-hagyaték árverése. Több százan licitáltak. Lelkes Kádár-hívők és elszánt Kádár-ellenségek, műgyűjtők meg nyerészkedők. Voltak, akik úgy vélték, e tárgyak múzeumba valók lettek volna. Múzeumot azonban a Kádár-hagyatékból nem rendeznek be.

i

— Rákosi, Sztálin, Lenin képe függ nálam otthon a falon. Gyűjtöm az elmúlt korok relikviáit. Van például egy vörös gyertyám, ami Sztálint formázza. De szocialista kitüntetés is akad. Munkaérdemrendek például, oklevelek, orosz katonai kitüntetések, jelvények.

A csíkos pulóveres főiskolás srác egyre jobban belelendül. Elvezettel sorolja, mi mindent gyűjtött már össze.

— Miért fontosak ezek a tárgyak? — kérdezem. Néz rám, hosszú szünetet tart, mint amikor rákérdeznek természetes dolgokra, és ilyesmikre nehéz válaszolni.

— Érdekesek az elmúlt korok emlékei — tétovázik.

— Kádárról mi a véleménye?

— Vegyes. De azért az szembetűnő, hogy az ő idejében mennyire jól ment az ország szekere — mondja a fiú még mindig tűnődve, és közben a szemembe bámul, lesi, egyetértek-e azzal, amit mondott.

— Tegnap vettem egy hanglemezt, még benne van a tasakjában, felbontatlan — mondja egy kopaszodó, enyhén pocakos úr. — Kádár nem hallgatta meg. Én sem bontom fel, mert akkor már nem lenne olyan értékes. Árvereznek majd például italkészletet, abban benne van még a kubai ital. Azt sem szabad meginni.

— Ereklyék ezek a tárgyak az ön számára?

— Igen — vágja rá az űr habozás nélkül. — Az egyházak nagy háborúkat vívtak az ereklyékért. Mi ehhez képest olcsón megvehetjük ezeket az árverésen. Nekem, a népnek' semmi gondja nem volt Kádárral, azoknak volt, akik szidták őt, ellenálltak neki. Nem ő csinálta a politikát. Kelet-Közép-Európában „közösségi" politika volt. És Kádár idejében, aki akarta, megcsinálhatta a maga kis szerencséjét. Az igaz, hogy nagy szerencsére viszont esély sem volt — mondja tovább az úr, és belemélyed a katalógusába,

amelyben gondosan jelölte, hogy délelőtt mi mennyiért kelt el.

Háromnegyed ház van az Iparművészeti Múzeumban Kádár Jánosné hagyatékának árverésén. Sokan attól féltek, hogy kezelhetetlen lesz a tömeg. Erről szó sincs. Jó néhányan beférnének még, akik itt vannak, kulturáltan viselkednek.

— Történt rendkívüli esemény?

— kérdezem Szűcs Istvántól, a fegyveres biztonsági őrök parancsnokhelyettesétől.

— Lényegében nem — feleli. — A múzeumnak saját őrsége van, és természetesen felvettük a kapcsolatot a rendőrséggel. Az árverés előtt körülbelül nyolcezren látták a hagyaték tárgyaiból készült kiállítást. Az utolsó napon többen nem nyugodtak bele, hogy csak délután négy óráig volt nyitva a múzeum. Mindenáron be akartak hatolni. Voltak, akik a szomszédos épületen keresztül bejutottak az udvarra. Mi rendkívül kulturáltan kivezettük őket. Nem igaz, amit a rádió állított, hogy itt verőlegények vigyáznak a rendre.

Közben már folyik az árverés. Főleg azokért a tárgyakért nagy a harc, amelyekről tudható, hogy Kádár személyesen használta őket. A kikiáltási ár hetvenszeresén kel el például egy sétapálca, de délelőtt egy másik még magasabb összegért talált gazdára. Nagy a küzdelem egy villanyborotváért is, egy régi minivizor ugyanúgy sokat ér, mint a vodkáskészlet. Egy idős hölgy szemlátomást nem vesz semmit, csak ül a sor szélén és nézelődik.

— Miért pont engem szólít meg?

— kérdezi. — Azért, mert a legöregebbnek tart itt? Igaza is lehet, nyolcvanöt éves vagyok — mondja a hölgy. Szépen kiöltözve jött az árverésre, még nyakkendő is van rajta. — Ötvenhatos vagyok, a fiamnál együtt — szegezi nekem kérdés nélkül, és szúrósan néz, várja a hatást. — Védőnő voltam, kórházban segítettem kötözni a sebesülteket, aztán bújtattuk is őket. Úgy tettünk, mintha már a forradalom előtt is betegek lettek volna. A fiam még csak tízéves volt, de ő is feketét, teát, cigarettát hordott. Három évig ültem börtönben. Utána alig kaptam állást, mindenhonnan elküldték, úgy kezeltek, mintha leprás lennék. Kádár nagy ember volt, csak megszédítette a hatalom. Gyilkolt is miatta, ezt nem lehet megbocsátani. De mégiscsak az ország első embere volt. Én megéltem már sok mindent, de azt mondom magának, ilyen sanyarú az ország helyzete még sosem volt. Figyelje meg, a választásokon majd előrejön a baloldal, előrejön az MSZP — fejti ki a hölgy, miközben egy Magyar Feltámadás című lapot szorongat a kezében, amely hátoldalán nagy betűkkel hirdeti a Magyar Szittya Történelmi Világkongresszust.

— Hát ezt miért olvassa?

— Most azt hiszi, szélsőjobboldali vagyok — vág vissza az asszony. — De ebben az újságban írják a legtöbb igazságot. Olyan dolgok vannak benne, amelyekről máshol nem olvashatok.

Elhűlve nézhetek, a hölgy pedig rendületlenül folytatja. — Sem baloldali, sem jobboldali nem vagyok, csak szeretek tájékozódni — mondja. — Magyar vagyok, érti? Magyar, és ez a legfontosabb.

Bámulom az árverést. Néger ébenfa plasztika, dominókészlet, díszdoboz nem működő zenés szerkezettel egyaránt terítékre kerül. Kinézek egy erősen középkorú urat, aki sokat akar licitálni, de a mellette ülő fiatal hölgy — akit a lányának gondolok, de kiderül, hogy a partnere — többször lefogja a kezét. Az úr az imént vett például egy gyertyatartót.

— Méltó helyére kerül, a vitrinbe — mondja. — Szerettem Kádárt — folytatja. — 1956-ban voltam gyerek, tudom, hogy sok választása nem volt. Nem lehetett gazdálkodni, a politikában is meg volt kötve a keze. Most elárasztják az országot a nyugati dolgok. Az emberek csak nézik az árut, nyomják az orrukat a kirakatüveghez, de alig tudnak venni valamit. Nincs rosszabb, mint gazdag országban szegénynek lenni. Én már régen Németországban élek, de azért figyelem, mi történik itthon. Most is hazajöttem, többek