Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. március (8424-8442. szám)
1993-03-09 / 8426. szám
A nyolcvanas évek elejének kétségkívül legkedveltebb vicce volt a Brezsnyev a vonaton. Megpróbálom felidézni: ment, mendegélt a caricin gőzöse nyílegyenesen tajgán és sztyeppén által, mígnem megállt annak kellős közepén, de a mozdony fűtött tovább, a pincérek pedig rendületlenül hordták a vodkát. Ám egyes káderek sűrűn kezdtek kipillogni az ablakon, nem történte mégis valami. Látván a marsall a zavarodottságot, nyomban behúzatta a függönyöket. így aztán nyugodtan utazhattak tovább. Hisz már nem kellett látniuk hogy megállt a vonat. A rákövetkező években, amikor a Nyilvánosság Klub első üléseit tartotta, s egy befóttesuvégben gyűlni kezdtek az alapító százasok, az összes előadás és hozzászólás az egyetem földszinti nagyelőadójában hangzott el. Nem azért mondom, de nincs rajta egy darab ablak se, mégis mindenki hajszálpontosan tudta, mi történik odakinn, s minek kell történnie, hogy ne uz történjen. Jó évek voltak. Egybe tartott a szocializmus rogyadozó térdű góleme, ami azért még könnyen rádőlhetett volna arra, aki nem vigyáz. Nagyívű és nagyformátumú munkák születtek pontosan felépített reformkörvonalakkal. A merészebbek erről rendszerint nyilatkoztak külföldi lapoknak is, pimaszul konstatálva a jeges borzalmakat, ami ilyenkor a fehérvári folyosókon futkosott. Lengyel és Bihari, Antal László és csapata hétről hétre nagy dolgozatokat kínált. Kelendőbbek voltak mint a szamizdatok. Sokat lehetett róluk beszélni, néha már írni is, ezt-azt, egyegy interjúban merészen megkérdezni kisebb-nagyobb dolgokat. Azért persze, vigyázva. S ha megtörtént, hogy a főszerkesztő már a harmadik alkalommal nem lila fejjel közelített, akkor lehetett folytatni is. Aztán következett a nagy áttörés. 1987-ben Grósz Károly a hatalom megszerzéséhez - és reménye szerinti megváltoztatásához - a sajtót hívja szövetségesül. Csupa mosolygós nem protokollfotó mindenütt, nagy életszagú riportok, s néha kis nyalánkság: Veres Pali bácsi szextanácsai a Magyar Ifjúságban tini lányoknak. Á sajtó ősbölényei összenéznek a sakkozó Leninkép alatt a főszerkesztőin: mák ezt is Iehet7 Csak így besétálni és főtitkári interjút Icérnl7 Grósznak leinteni se kellett őket. Láthatták, eltűnt már a nagy kormányos, az inkvizíció mentora. Ment tovább minden. Majd este kiröhögik ezeket n vén marhákat a Háry borozóban. A sajtó aranykora Aztán újabb fordulat. A hetvenes évek pártilag üldözött, tűrt és támogatott lapja, a szent és dicsőséges HVG mellett újabb szabad szájú s későbbi liberális oránumok jelentek meg. Elkezódött a verseny: ki mond nagyobbat, ki ír élesebb hangú publicisztikát. Előbb csak arról; nogy mi volt a rossz abban ami volt, aztán mind gyakrabban arról, mi lenne a rossz abban, ha az lenne. A régi rendszer felbomlása nemcsak a nézetek heterogenizálódásával, hanem helyezkedéssel, pozíciókereséssel is járt. Már nem kell előszobázni az egykori nagyságoknál, megtudandó: mi a helyet, meddig lehet elmenni, Ä Nyilvánosság Klub lehet nyugodtan együtt ebédelni is. Láttuk már, hogy megy ez a BBC-nél. A nyolcvanas évek vége a sajtó aranykora. Gombamód szaporodnak a lapok, majd minden valamire való szerkesztő indít egyet. Ha lehet nagy példányszámban, szerény vagy inkább silány kivitelben. Közben még ott a tényfeltáró irodalom (amire az irodalom mint jelző erős túlzás lenne persze), de lehet riportot Imi: ki, mire emlékszik így utólag. Szex, krimi, s egyéb habkönnyű mindegy, habzsolja az ilyet még sohasem látott közönség. Tele az aluljárók, közértek kirakatai, SZTK-rendelők várótermei friss szenzációkkal. Sokan cserélik ekkor a soronklvüli kiutalással kapott Ladát valami jobb japánra. A beosztóbbak spórolnak esetleg egy későbbi Ballantines Clubra. Ebbe a szépen bokrosodó sajtó dlnomdánomba hihetetlenül gyorsan belenyílik a Nyilvánosság Klub petúniája. Nem lehetne tagadni, hogy az előző évek megalapozták ezt. Gondolok itt mindenekelőtt az 1986-os sajtótörvény kritikájára, mely első és valóban előrevivő dolgozat volt. Helyzetét nagy mértékben könnyítette, hogy addigra már nincsenek akaratukat érvényesíteni képes sajtóhatalmi szervek, korábban megfellebbezhetetlen érdekképviseleteik. Csakhogy a helyzet is meginlltozott. Először is a hosszú távra kigondolt reformfolyamat lerövidült, majd eltűnt, helyét a rendszerváltás veszi át, s ebben már másképpen kell színt vallani, ha volna még tartalékszín a raktáron. Ezzel párhuzamosan fokozatosan megjelentek az első lapcsődök, szerkesztőségbezárások, a Nyilvánosság Klub egyértelműen az újonnan alakuló liberális pártok kezébe került. Alapos az ok feltételezni, hogy a klubJontos katalizátor volt az új színválasztásban is. Maxwell és társai Mire elérkeznek a választások már döntött a zsumál-közvélemény: a szabaddemokratákat támogatják. Közben megjelent még néhány nagy hírű világcég: Maxwell és társai, egyebek. A választásokat tudjuk: ország-világ láthatta a megnyúlt, csalódott és megkeseredett riporterarcokat a második forduló élő televíziós közvetítésében. A Nyilvánosság Klub működése azóta nélkülözi a befőttesüvegben az én százasaimat, amióta elfelejtette tudatni: ezt azért így nem lehetne. Az Impertihenclára jogos Ingerültség a túloldalon, amire rögtön föínördülnek a médiák: mi7 Hát ezek azt képzelik, újra bele lehet beszélni? Ezeknek eddig eszükbe se jutott. Innentől már egyenes vonalú, nyíltan vállalt a szembenállás, amelyet ugyanilyen nyíltsággal támogathatnak a választási eredményekbe beletörődni nem nagyon akaró ellenzéki pártok is. A Gutenberg-galaxis és McLuhen világfalu közben szépen fokozatosan elveszíti a közönség érdeklődését. Magyarország legnépszerűbb napilapja például fele példányszámra csökken - talán nem véletlenül. A televízió nézhetetlenné vált. Senkit nem érdekel már a sajtótörténet, hogy a rövid távú politikai szerepvállalások mindig nagy kockázatokat hordoztak. Ma a sajtóhatalom úgy állítódik be, mintha ez elsá számú politikai kérdés lenne, holott csak egzisztenciálisan az, ázok számára, akik a dolgok változatlanságában oly mértékig hisznek, hogy minél rosszabb, annál jobb, régi, forradalmasító elve csakis az ő számukra hozhat további megnyugvást. Különben mivel magyaráznánk, hogy a Nyilvánosság Klub legutóbbi üfése nem bírt egy fél gondolatot se szentelni annak: lesz-e médiatörvény, s ha igen, milyen legyen, rpivel járulhatna ehhez hozzá. Úgy viselkedett, mint a kocsmai verekedésben a félszemű Bili, amikor eltalálják a még épp látószervét: ez az fiúk, mindig mondtam, hogy először a lámpát kell kilőni. Nem lep meg senkit, hogy az ítészkedéseiröl most már egyre hírhedtebbé váló politizálás óva inti a kormányt: ne képzelje azt, ha megszerezte a médiákat, automatikusan nyeri a választásokat. Ilyen naiv lenne, hogy ezt odaát nem tudják? Vagy azt képzeli, hogy tényleg így gondolják, főleg azután, nogy mint emlékezetes, az elmúlt választások sem ennek a jegyében teltek el. Megy a vonat Sajnos eléggé lehangoló a további is. Egy fiatal újdondász például azt javasolja: ragtapaszos szájjal kell az újkeletű sajtódiktatúra ellen a Parlament elé vonulni. Ez még csak hagyján, hiszen a diák nappeningekböl épphogy kinőtt-kolléga úr majd szelídül talán az „azsan-provokatőrségből", ha kissé korosodik. Mély meghajlással azonban az, egykori sztárriporter arra biztat: ne engedje a sajtó, hogy ne legyenek választások jövőre, s riadtan pillant kollégáira, értik-e? Értik, persze. Taps. Erre - hogy 161 válasszam a metakommunikációt - mondhatnánk: kak Móricka padumájet. Néhány lapos gyanú még: ha rosszat álmodott
