Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-04 / 8408. szám

Magyar Hírlap, 1993.jan.29.

27

szádban volt a Nyilasház. Onnan vitték az embereket a Dunába lőni.

— Fél?

— Tőlük nem. Az egésztől. A butaság ül itt diadalt.

Nézzük pár percig a híradót, aztán ötlete támad.

— A házban lakik valaki, aki látta, mi történt. Akar vele beszélni?— kérdi.

Ért akarok, de a szemtanú nem akar. Telefonon alkudozunk, végül rááll. Rossz véleménye van az újságírókról.

— A tévét néztük a fiammal, amikor kiabálásra, puffanásokra figyeltünk fel. Mint amikor ütnek valakit. Kihajoltam az ablakon, és láttam, hogy 6-8 fiatal suhanc vesz körbe két vagy három embert. Néhányan pedig távolabbról figyelték, mi történik.

— Szintén bőrfejűek?

— Igen. Aztán valahogy a lámpa alá keveredtek, akkor vettem észre a karjukon a horogkeresztes szalagot. Nem hittem a szememnek.

— Mit gondolt akkor?

— Hogy telefonálok a rendőrségnek, vagy hogy lemegyünk a fiammal. De bejött a 18-as a megállóba, és így megmenekült az a két-három ember. Igaz, rugdosták a villamost, meg a váró falát, meg ami az útjukba került. Meg is állt a vezető, kiszállt, és mondott valamit nekik. Erre az egyik suhanc azt válaszolta: oké, oké, elnézést! Az egészből ennyit értettem tisztán.

— Furcsa.

— Furcsa. Aztán átmentek a fiúk a túlsó megállóhoz, de nem telt bele két perc, már jöttek is a rendőrök, azt hiszem, két kocsival. Ennyi.

Elköszönök az ismeretlen hangtól, és hirtelen ötlettől indíttatva a telefonkönyvből a BKV diszpécserét hívom fel. Tud-e segíteni, hogy megtaláljam a villamos vezetőjét. Tudott. Fél óra múlva ott ülök a János kórházi végállomás várójában. Perceken belül menetrend szerint érkezik majd Imre László, aki szombaton éjfél felé az életmentő

— Szóltak magához?

— Nem. Csak leültek egymás mellé, és néztek maguk elé.

— Volt még valaki a villamoson?

— Néhányan. De azok se szóltak semmit.

— Úgy tudom, maga még le-_ szállt a villamosról.

— Igen, mert rugdosták. Kinyitottam a jobb ajtót, és közöltem velük, hogy ez villamos.

— Nem félt?

— Á. Kiskölykök voltak azok. vasággyal se többek ötven kilónál.

— De nyolcán.

— Lehet.

— Ha arra jár, gondol rájuk?

— Persze. Mindig eszembe jutnak.

— És mit gondol?

— Hogy ezt az országot ezer éve két dolog tartotta össze. A kereszténység és István király intelmei. Mindig mindent elviseltünk, ennek a dolognak itt nem lehet helye. Az Intelmekben István király az idegenek iránti türelemről is szólt. Ezt tekinthetjük a világ első nemzetiségitörvényének... Szóval ezt gondolom.

— Azt tudja talán, hogy ezek a fiatalok zsidónak néztek valakit, azért támadták meg.

— Nem tudtam. Ez a hozzállás egyszer már több millió ember életébe került.

— És ha ön hozhatna ítéletet, mi lenne az?

— Megint csak az Intelmeket idézném, e szerint aki más életére tör, az az életével fizessen.

— Ez elég kemény...

— Erős, így a huszonegyedik 1 század küszöbén, de vigyázni kell.

Addig nincs baj, amíg néhány kölyök próbálkozik az erejével, de ha valaki politikai célt csinál belőle, az katasztrófába sodorhatja az országot. Egy ilyen hülyeséggel.

A nyakkendős villamosvezető az órájára néz. Indulnia kell. Beszáll a 18-as vezetőfülkéjébe, néhányan ülnek csak bent, fázósan összekuporodva. Csenget és indul. Hosszú út áll előtte. Tizenkilenc I megálló és 8,8 kilométer.

villamost vezette. Nyakkendős, bajuszos fiatalember lép a helyiségbe. Huszonnégy éves, három éve járja ezt a vonalat, ami 19 megálló és 8,8 kilométer hosszú.

— Aznap én voltam az utolsó 18-as. Öt perccel háromnegyed tizenkettő előtt érkeztem oda. Beállástól indulásig egy jó perc volt az egész. Már messziről láttam, hogy dulakodnak a megállóban, de a fasiszta karszalagot csak ott vettem észre.

— Meg sem fordult a fejében, hogy továbhhajt?

— Ellenkezőleg. Ha nem sikerült volna felszállniuk, biztos közbelépek. Megvannak az eszközeim.

— Simán felszálltak?

— Nem egészen. A két férfinak azonnal sikerült, de a hölgyet próbálták visszarángatni. Rájuk csuktam az ajtót, így sikerülhetett.

— Kik voltak?

— Egyetemista polgároknak gondoltam őket, nagyon csapzottan néztek ki szegények.

Rejtő Gábor