Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-26 / 8422. szám
A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS JÖVÖJE FOROG KOCKÁN Pesti Hírlap, 1993.febr.22. ■ü Jl5 A vagyon nem a kormányé Végre vita indult — a sajtóban is — a társadalombiztosítás jövőjéről. Örülnöm kéne, hogy politikacsinálóink felismerték, arait Bismarck óta minden politikus tud Európában — és Clinton óta talán Amerikában is —, hogy a társadalombiztosítás a politikai stabilitás egyik döntő tényezője. Örülnöm kéne, feltéve, hogy van jövője a magyar társadalombiztosításnak, és feltételezve, hogy ez a vita nem álvita. HS GYULA • A SZERZŐ AZ MDF PARLAMENTI KÉPVISELŐJE. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZOCIÁLIS CSALÁDVÉDELMI ÉS EGÉSZSf GOßT! BIZOTTSÁGÁNAK ELNÖKE Ma vagy holnap, amikor az Országgyűlésnek dönteni kell a társadalombiztosítási képviselők választásáról — még kétséges mindez. Pedig nem csekély dologról van szó: a születendő törvény alapján megválasztott társadalombiztosítási önkormányzat akkora pénzösszeg gazdája lesz, mint az egész ország félévi költségvetése, és nagyobb vagyonnal rendelkezik majd, mint a legnagyobb magánvállalatok együttvéve. Rá bízzuk jövedelmünk több mint felét azzal, hogy ebből gondoskodjék egészségünkről és majdani nyugdíjunkról. Minderről azonban nagyon keveset tud a közvélemény. Sőt a parlamenti képviselők jó része sem. Nem nagyon tudják, hogy 1950 előtt nagyon jól működött a társadalombiztosítás Magyarországon — igaz, csak a lakosság felére kiterjedően, és nem a maihoz hasonló monopolhelyzetben: tucatnyi biztosítóintézet volt, így ezek egyike sem válhatott hatalmi centrummá a társadalmon belül... Nem nagyon tudják, hogy e biztosítók egykori vagyona mintegy ezermilliárd forint volt mai árakon, lehetővé téve, hogy ennek hozadékából alacsony járulék mellett is tisztességes nyugdíjat és világszínvonalú egészségügyet biztosíthassanak tagjaiknak. Ezt a hatalmas vagyont az államosítás után az állami szakszervezetekre bízták, létrehozva az SZTK nevű Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot. Az SZTK kezében aztán — az állam készséges kiszolgálása közben — ez a vagyon semmivé lett, elfolyt az állami nagyberuházások és tervgazdálkodási agyrémek finanszírozására. Mint ahogy ugyanide jutott a dolgozók negyven év alatti befizetése is, amit pedig egészségügyi célra és nyugdíjaik megalapozása céljából bíztak az államra, illetve az SZTK-ra. így azután, amikor 1990-ben a régi rendszer egyik utolsó gesztusaként viszszaadták a társadalombiztosítást a társadalomnak — elkülönítve azt a költs égvetéstől —, bizony, üres kasszával adták vissza: ma csak annyit tud kifizetni nyugdíjként és egészségügyi költségként, amennyit beszed a mai dolgozóktól. Idén már ezt is csak negyvenmilliárd forint hitelt felvéve, amit majd azoknak kell visszafizetni, akik holnap lesznek betegek vagy nyugdíjasok. Ez az 1989-es döntés előírta ugyanakkor azt is, hogy létre kell hozni a társadalmi tulajdont megtestesítő önkormányzatokat a kettéválasztandó két alap (egészségügy és nyugdíjalap) tulajdonosaként. Ennek módjáról azonban nem sikerült megállapodni a régi parlamentnek, hiszen az önkormányzatokat a járulékfizetők két csoportja — munkaadók és munkavállalók — állítaná fel, és a felbomló társadalmi rendszerben egyik félnek sem voltak társadalmilag elfogadott, legitim érdekképviseletei. Az új parlament ezért úgy döntött, hogy míg a munkaadók delegálhatják képviselőiket, hiszen viszonylag jói szervezettek, addig a munkavállalói oldal képviselőit a biztosítottak közvetlenül válasszák meg. Azért határozott így, mert az önkormányzatoknak tükrözniük kell a biztosítottak minél szélesebb körének érdekeit, és a szakszervezetek önmagukban csak a biztosítottak nagyon kis részét képviselik: még az aktív dolgozók közül is kisebbségben vannak a szakszervezeti tagok, meg sem jelennek a munkanélküli vagy munkaviszony előtti, tanuló csoportok, a nyugdíjasok széles tömegei, akik pedig mind biztosítottak és jár nekik például az egészségügyi szolgáltatás, vagy a nyugdíj. Tehát nem annyira a szakszervezetek legitimitásával volt gondunk, mint inkább a reprezentativitásával. A választások módjáról külön törvénynek kell rendelkezni: erről a törvényről dönt most a parlament. Illetve döntene, ha döntési helyzetben lenne. Mert időközben olyan parlamenten kívüli megállapodások születtek, melyek meglehetősen korlátozzák véleményalkotását. Mialatt arra várt, hogy létrejön a különféle
