Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-16 / 8415. szám

ZI MANYI TIBORRAL BESZÉLGET SESZTAK AGNES

• • u % •

V i I » v • I • *

Pesti Hírlap,1993.febr.12.

Nem a kormány, nem a minis derek, hanem képviselők teljeset ették be a javaslatot az igazságtételre. Ez az igaz* ságtételi törvényjavaslat számtalan kifogás, gúny, nevetség és rémületkeltés tárgyává változott az idők folyamán. Valahol azért mindannyian érezzük, hogy igazságtételre szükség van. Nem ülhet egy padba a tömeggyilkos és az áldozat, a cinikus politikus, aki kevesellte '57- ben a kivégzéseket, és akinek a férjét, apját felakasztották. Igazságtételre szükség van, hogy szembe tudjunk nézni a múlttal. És, hogy világossá váljon az emberek számára, az a rendszer nem jöhet vissza többé soha.

— Zimányi Úr! Ha én kiwumdom azt a izét, hogy Recsk, szemem előtt a Mátra vadregJ nyel hegyoldala jelenik meg. Fenyvesek, patakok madárdal. Tartok tőle, hogy magának nem ilyen idilliek a re a ki ké-P*— Ha behunyom a szememet, és 1950 október 25-re gondolok, az első benyomásaim hasonlóak. Akkor érkeztünk meg Reakre, é* lenyűgözött bennünket a vidék lángoló, őszi színpompája. Sőt, a második gondolatom a megkönnyebbülés volt. Hiszen amikor marhavagonba raktak bennünket, mint internáltakat, szentül hittük, hogy a Szovjetunióba megyünk kényszermunkára. Aztán amikor KáJ-Kápolnánál elkanyarodott a vonat, akkor kezdtünk reménykedni, hogy nem a Gulágra visznek bennünket. A vagonokból kiszállva internáltakból közönséges kényszermunkásokká lettünk. Teljesen törvényen kívüli helyzetben.

— Hát majdnem.

— Igaz. A második nagyon sokáig kísértő képem a kőbányába való reggeli megérkezés. Az éhség, a hideg, a reménytelenség, amikor hajnalban már majd meghaltunk éhen, s tudtuk, hogy előttünk van még 10-12 óra kőfejtés. Negyvenkét kilóra fogytam a recski évek alatt.

— Én készültem. Elolvastam Böszörményi Géza recski filmjének dohumentumszö vegét. Bár a korszakot ismerve a kérdés céltalannak tinik, válaszoljon mégis: miért kelleti konceniráicós tábort építeni a Mátrába, hiszen csak ontsak

nem ítéltek kötelet Rákosiik, akinek nem akartak.

— A Szovjetunió szolgai másolása, a többezer kinti láger mintájára. Csak hát az elvtársak d lehettek keseredve, mert pechjükre nincs Szibériánk, és kicsik a távolságok is.

Aztán valaki felkutatta ezt a helyet, amit aztán tökéletesen elzártak a világtól: sorompó, kutyák, őrség. Gondolom, Úgy képzelték, mint a Szovjetunióban — ahol a gigantikus nehézipari beruházásokat rabokkal építették —, hogy mi is hasznos munkát végzünk majd. Ez persze ostobaság, a munkánk közgazdasági jelentősége nulla volt, 1300 elítélt dolgozott 500 őr felügyelete alatt. Nem gazdasági célja volt ennek, hanem kifejezetten megsemmisítő jellege..." Szemléltetésként: a tábor feloszlatása után egy műszakban 30 fő dolgozott.

— Én ágy tanultam, hogy amíg az ember él, remél. Hogy gondolhattak mégis arra, hogy magukat meghalni hurcolták oda. ?

— Minden avilizált börtönben létezik kapcsolattartás a külvilággal. Még Rákosi börtöneiben sem volt ismeretlen a levél, a látogatás és a csomag. Itt tökéletes volt az elszigeteltség. Senki nem tudta, hol vagyunk, senki nem tudta mi van velünk. Az ÁVO-sok nem voltak szívbajosak, kerekperec megmondták, hogy velünk soha, sehol, senkinek nem kell elszámolniuk. A mi életünk egy hajítófát sem ér. Az egyik villanyszerelő rabot télidőben felzavarták a vfllanypóznára, hogy javítson meg valamit. Elgémberedett

a keze, és kiesett a kezéből a csavarhúzó. Az őr azonnal agyonlőtte. Nem voltunk tényezők.

— Ki volt az a megbízható ehitárs, aki ezt az egészet kiagyakat

— Diai Gyula, igazságügyi - államtitkár, aki úgy csökkentette az igazságügyi minisztérium hatáskörét, hogy betelepítette ÁVO-sokkal. Décsi értelmes és jól képzett jogászim nyilván tökéletesen Usztában volt azzal, hogy amit csinál erkölcstelen, jogtalan, és törvénytelen. A hatalomvágy meg a megfelelni akarás azonban nagy kényszerítőeszköz. Produkálni akart, bűnösöket, pereket, akasztásokat. Jellemző a cinizmusára, hogy amikor az egyik munkatársa öccsét lefogták, a munkatárs elment Décsihez, megkérdezni, hogy mik a kilátások. Kérlek — mondta Décsi — legalább 4-5 halálos ítélet várható. És az öccsém? Hát ö ott a 4-5. hely körül van! A recski film végén felsorolják, ki mindenki zárkózott d a nyilvánosságtól. Décsi Gyula és Péter Gábor ezek közé tartozott. Egyetlenegyszer kellett volna Szembenézniük a múlttal.

— Hány éves volt amikor lefogták, és miért t

— Huszonhat évesen, a „fordulat” évében voltunk, és rosszabbul éltünk, mint a háború után. Jöttek a feszített ütemű ötéves tervek, a nehézipar erőszakolt fejlesztése, az detszínvonal pedig zuhant. Áruhiány volt. Visszajött a jegyrendszer, az emberek lerongyolódtak és éheztek. A hatalom figydtetni kezdte azokat, akikről úgymond fdtétdezték, hogy esetleg lázadni fognak. Én részt vettem a ’németellehfs/^ f^lenSTásban, így azonnal gyanús lettem, mert az volt a filozófiájuk, hogy aki az egyik megszállóra lőtt, az a másikra is fog lőni.

— Ne haragudjon, de egy gondolatért nemigen leket lefogatni senkit.

— Arról az időről nem tud dég rosszat gondolni. Tele volt az ország besúgókkal, ki kényszerből, ki szerelemből adta fd családját, munkatársát, családtagját. Engem például tiltott határátlépés kísérlete dmén tartóztattak le.

— Disszidálni akart?

— Nem. Külföldi egyetemen szerettem volna továbbtanulni. Rendes, szabályos ösztöndíjjal és útlevélld. Ehhez kértem néhány tanáromtól aiánlólevdet. Ekkor adhatott fd valaki.

* — Hogy vitték élt

— Ahogy az ÁVO-nál az szokás volt. Hajnalban becsengettek, és udvariasan azt mondták az anyámnak, rövid ötperces ügy. Lett bdőle három év. Először bevittek az Andrássy út 60-ba.

— Verték?

— Vertek. Lényegében egy ifjúsági per készült, 6018- as ügyiratszám alatt. így is

■ hívjuk ma is egymást. Kémkedést akartak rámbizonyítani.

Ennek megfeldően szólt a vallatás. A gumibotban az a borzasztó, hogy rettenetesen fáj, de nem tör csontot. Rendszerint azzal ütöttek. Aztán amikor nem akartam beszélni, kezemnél és lábamnál fogva felkötöttek egy seprűnyáre, és két íróasztal közé függesztettek. Ezt például már nem lehetett kibírni ájulás nélkül.

— Kik vokak az ÁVO-sok, szadista állatokt

— Ó, egyszerűbb a válasz. Városi proletárok és tanulatlan parasztgyerekek. Olyanok, akik nem csillogatattak meg különös észbdi képességeket, de szereltek volna jól élni és karriert csinálni. Ezt csak a hadseregben vagy a rendőrségen lehett elérni, ók ezt az egészet úgy fogták fel. hogy nem a konkrét cselekmény a lényeg, hanem én egy rohadt osztályellenség vagyok, aki a fennálló rend dlen szervezkedik.

— Dekát ez nem igaz.

— Na és. Produkálni kdlett az ellenséget, hogy a törvénytelenségek igazolást nyeljenek. Akkora zárkám volt, hogy amikor betettek hozzám egy rabot, a legnagyobb hidegben is izzadtunk. Itt ismertem meg Dudái Józsefet (akit '56 után kivégezlek a szerző megj.) Tőle tanultam meg a börtön ABC-t, így tudtam beszélni a többiekkel. Mit mondjak, tde volt a folyosó „hazaárulókkar és „kémekkd.”

— Volt azóta az Andrássy 60-ban?

— Voltam, a zárkám irattár és raktár. Nem ártana berendezni egy kisebb múzeumot ott, emlékezve a legsötétebb Rákosi-korszakra.

— Végül aláírta a jegyzőkönyvet?

— Alá. Huszonhat éves voltam, naív, és nem akartam magam agyon veretni. Úgy gondoltam, majd bíróság elé kerülők, és ott dmondom, kényszer alatt tettem meg a vallomásomat. Aztán nem lett per, különben sem volt jelentősége, a kor hatalmasai törvényen és hatalmon fdül álluk. Amikor meghallottam, hogy internáluk, megkönynyebbültem. Az akkori törvények szerint, gondolum én, megtarthatom a dvil ruhámat, nem vagyok kötdes dolgozni, és hathavonu hivatalból fdül kdl vizsgálni az internálásomat.

Recsket nem lehet elfelejteni