Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-11 / 8412. szám
Népszabadság, 1993.febr.5. ÍO Napirend előtt Nem az ellenzék kért szót „napirend előtt”, pedig lett volna a parlament színe előtt * szóvátennivaló épp elegendő azóta, hogy az Országgyűlés tagjai szétoszlottak a téli szünetre. Napirend előtt a profasiszta Király B. Izabella szólalt fel. A nemzetes asszony jónak látta védelmébe venni a rasszista erőszak ifjoncait épp aznap, amikor az idestova két éve tartó szélsőjobboldali offenzíva tovább eszkalólódott: gyilkos indulatéi suhancok könnyen halálosan végződhető merényletet követtek egy zsidó diáklány ellen. A Döbrentei téri zsidóverők ténykedése után pár nappal ime már kést rántottak a „nemzeti konzervatív ifjak”. Király B. a parlament nyilvánossága előtt kezdte, majd az újságíró mikrofonja előtt, a képernyőn még arcátlanabbul folytatta. Nem okozott meglepetést. Meglepőnek inkább azt tartom, hogy szólhatott az Országgyűlésben: a demokraták, akik megszavazták számára ezt a lehetőséget, szemlátomást úgy vélték, megér tiz percet a parlament (és a képernyő előtt ülő nagyközönség) idejéből az a szemfényvesztő rabulisztika, amit Király B. a terrorlegények védelmében produkált. Talán hitték azt is, hogy a hallgatóság többsége átlát rajta, és a képviselőnő önmaga ellen fejt ki így propagandát. Nem osztom ezt a naiv optimizmust. Az a véleményem, hogy minél kevesebb szélsőjobboldali agitátor és führerjelölt kap nyilvánosságot, annál jobb. A társadalom elé tolakodnak ők a maguk erejéből is, nem a demokratáknak kell ehhez segédkezniük. A demokratáknak más dolguk lenne. A demokratáknak mindenekelőtt tisztába kell jönniök azzal, hogy az Antall-kormány nem demokráciát épít, hanem a Horthy-rendszer valamiféle „korszerűsített” változatát igyekszik a világra segíteni.’ Már amennyire az korszerűsíthető. A kormánytöbbség, kivált pedig az „egységéhez visszatalált” MDF a szélsőjobboldal trójai falova. Nem lehet bízni és hinni abban, hogy a miniszterelnök nem tesz majd további lényeges engedményeket a szélsőjobbnak. Márpedig ezzel politikája mind élesebb ellentétbe kerül a társadalom valós szükségleteivel. Ennélfogva az Antall-kormány nem a stabilitás, hanem éppen ellenkezőleg, a destabilizáció kormánya. Ha az ellenzék azt keresi, hogyan okozhat minél kevesebb nehézséget neki, úgy ezzel nemcsak önmagát, pártjai hitelét teszi tönkre, hanem az országnak is árt. Demokratáknak és ellenzékieknek kutya kötelességük minden adott esetben a leghatározottabban és személyek szerint is rámutatni a szélsőjobboldali, fasisztoid, soviniszta vagy antiszemita jelenségekre és azok hordozóira. Amikor pedig az ilyen jelenségek sokasodnak, politikai irányzattá állnak össze, akkor nem lehet többé beérni szórványos megszólalásokkal sem. Az ellenzék pártjai (és hadd beszéljek elsősorban a saját pártomról, az SZDSZ-ről) nem hagyatkozhatnak egy-egy vezetőjük, parlamenti képviselőjük itt-ott megjelenő újságcikkeire, emitt-amott elhangzó interjúira. Mint pártoknak kell állást foglalniok, elsősorban a parlamentben. Mióta az Országgyűlés a téli szünet után újra megkezdte a munkát, e legrangosabb fórumon senki sem adott ellenzéki részről egyértelmű értékelést az ország helyzetéről az MDF országos gyűlése után. Senki sem minősítette a szélsőjobb szerepét, senki sem figyelmeztejte a társadalmat a szélsőjobb térhódításának a veszélyeire. Még csak egy nyomorult napirend előtti felszólalás is alig esik, habár - mint a lapok megírják - nyíltan folyik a neonáci szervezkedés, a horogkeresztesek grasszálnak, fasiszta könyveket az MDF politikai rendezvényein szabadon árusítanak stb., stb. És mindezt a belügyi szervek furcsa tehetetlensége kíséri... Napirend előtt csak Király B. szólal meg. Az SZDSZ-ben Pető Iván úgy véli, nem deklarációkkal, nem „központi bizottsági” határozatokkal kell a pártnak a nyilvánosság előtt megjelennie; elegendő, ha egyes képviselői elmondják a véleményüket. Én viszont azt tartom, hogy az SZDSZ olyannyira kerüli a hasonlatosságot az egykori bolsevik pártokkal, hogy hovatovább már pártra sem hasonlít. Miközben a kormánytöbbségtől, a szélsőjobbtól ugyanúgy megkapja a „bolsi” minősítést, mintha csakugyan hatékony és erőteljesen megszólaló párt lenne. Antall politikájának a legnyersebb (ha nem is a leghelyesebb) kritikáját nem az ellenzék adta, hanem - Csurka. A belügyminiszter lemondását nem az ellenzék, nem az SZDSZ követelte, hanem Oláh Sándor. A szélsőjobb legkeményebb minősítését nem az ellenzék, hanem Debreczem József adta meg. Mindez nem elég ok arra, hogy az ellenzék elgondolkodjék? A Létminimum Alatt Élők Társaságának népszavazási kezdeményezése nemcsak a kormány és pártjai, hanem az egész parlament ellen irányult, az ellenzéket is beleértve! Én azonban nem tudok az SZDSZ- ben olyan testületről és annak olyan tanácskozásáról, mely ezzel a ténnyel, ezzel a helyzettel komolyan szembenézett volna. A Demokratikus Charta még mindig nélkülözi a parlament ellenzéki pártjainak együttes támogatását. (A Charta egyelőre happeninget szervez a Petőfi Csarnokba.) És amikor összeül az SZDSZ Országos Tanácsa és parlamenti frakciója, ez a téma szóba sem kerül. Az SZDSZ- nek ez a kibővített grémiuma a vezetés intenciójával egvezőleg arra ügyel, hogy olyan javaslatokat tegyen, amelyek „nem ütköznek a kormány alapvető érdekeivel”. Egyébként is: csak javaslatokat tesz, követeléseket nem hangoztat. Úriember nem követelőzik, mert ha ezt tenné, a másik oldalon lévő úriemberek még megszólhatnák. Kétségtelen: ellenzéki pártnak tárgyilagos, szakszerű inditványokkal kell előállnia, nem folyamodhat üres demagógiához. De az sem árt, ha közérthető és tömör követelésekbe képes foglalni ezeket. Legfőképpen azonban arra van sürgető szükség, hogy az ellenzék, az SZDSZ a létfenntartással, a mindennapi megélhetéssel kapcsolatos lakossági elvárásoknak adjon hangot. Ha ezeket nem tudja gyakorlatiasan és reálisan, egyúttal azonban keményen, követelésként megfogalmazni, akkor hiába emel szót (ámbátor ma még azt is alig teszi) a demokrácia, a jogállamiság elvontnak tetsző eszményeiért. Napirend előtt szólni kellett volna arról, hogy a kenyér ára elérte az ötven forintot, és hogy ez nehezen választható el a Döbrentei téri zsidóveréstől És nem azért, mintha a zsidók emelték volna fel a kenyér árát... Gadó György országgyűlési képviselő (SZDSZ)
