Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-03 / 8213. (8214.) szám

Magyar Hírlap, 1992. február 28.

ge, miközben a társadalmi viszonyok fejletlenségét létük konzerválta.

Az ilyen hatalom borzasztóan erős tud lenni (ha magáénak tudja a fegyverek, a hivatal és a szó monopóliumát, akárcsak egyet vagy kettőt közülük). Ugyanakkor borzasztóan gyenge (mégha mindhárom fölött rendelkezik is). Mi ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Milyen szilárdnak látszott az elmúlt hatalom! Övé volt minden fegyver, minden hivatal, és övé volt a szó monopóliuma az iskolától a televízióig. 40 évig minden tökéletesen működött. Az emberek tudomásul vették, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy összeszorították a fogukat: megtanulták, hogyan kell élni ilyen körülmények között, és tudták, hogy élni fontosabb. Ám amikor eljött a perc, azonnal kiderült, hogy csak alávetették magukat a hatalomnak, de nem fogadták el; csak hallgatták és olvasták a híreket, de nem hittek benne.

Most nem az a legfőbb válaszút előttünk, hogy ki kerül hatalomra vagy ki marad hatalomban, hanem hogy milyenfajta hatalom épül itt nálunk. Vajon sikerül-e átlépnünk a történelmi Ruhiconon. és a polgári demokrácia viszonyrendszere szerint kiszélesíteni a hatalom erőterét vagy a nyers utófeudális-cárias-horthvas hatalom új változatát építjük vissza a társadalom felé. Van félnivalónk az utóbbitól. Nálunk nincs még hagyománya, nincs 'meg az étosza a szolgálat értelmében való kormányzásnak, annál több példa szólít a régi típusú hatalom újjászervezésére. Nem azért, mintha azok, akik most a kormányrúdhoz vagy közelébe kerültek, rosszabb emberek lennének, mint akik lemaradtak róla, hanem mert eleddig ilyen volt a honi gyakorlat, és ezért a hatalomnak ezt az archetípusát hordozza idegeiben és zsigereiben mindenki.

Messianisztikus tudat járul ehhez (hiszen már Arisztotelész Politikája szerint is a népi ügy szószólóiból lesznek a tirannusok): minket választottak, mi vagyunk a hivatottak, nekünk kötelességünk a hatalmat gyakorolni, sőt keményen gyakorolni. Ha ez megvan (és megvan), akkor nincsenek

messze azok a lépések, amelyek nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik az ellenzéket, félretolják abból a természetes hatalmi pozícióból, amely neki a népképviseleti demokráciákban kijár, ezzel szavazógéppé és végül cirkusszá jelentéktelenítve a parlamentet.

Azok a lépések, amelyek minden ügynél a hatalom koncentrációját helyezik előbbre, abból a célból, hogy akik a 60 százalék 24 százalékával egyszer kormányra kerültek, hosszú időkre, vágyak szerint mindörökre bebetonozzák magukat a hatalomba, fenntartva az állami gazdaságot (és privatizáció helyett saját kutyánk kölykeit helyezve a csúcsokra), fenntartva a megnövesztett apparátust, kiépítve, támogatva egy új klientúrát. Ennek a stratégiának felel meg a médiumok megszállása is, feledve az elmúlt évtizedek most tárgyalt tapasztalatát, melyek szerint hiába monopolizálják a nyilvános szót, az emberek attól még nem hiszik el, amit hallanak. (Vagy talán nem is ez a fontos? Inkább az, hogy az emberek azt lássák a tévé-rádió-újságok elfoglalásában, hogy a hatalom milyen erős, hogy mennyire kipusztul körülötte minden alternatíva. Akkor majd beáll a Kádárszindróma: bár ha nem hisznek neki, meghajtják a fejüket előtte, mert élni szeretnek és nem szerelnek a győztessel szembeszállni?)

Epilógus. Megindult a választási hadjárat, ha szervezetten még nem is, de az indulatokban és (a kimondott vagy ki nem mondott) célzásokban annál inkább. Harcias nyilatkozatok hangzanak el különböző oldalról, hogy melyik párt fogja megszerezni vagy megtartani a hatalmat, és mennyit belőle. A pártok — nagyobbak és kisebbek — jósolgatnak és számítgatnak.

Vannak, akik ezt azért helyeslik, mert — mondják — bármely pártnak egy célja van és lehet csak: hogy kormányra, hatalomra kerüljön. Nem szabad ezt titkolni, sőt

nyíltan ki kell mondani. Csak jót ( tesz neki, ha öntudatot és erőt mutat. Akár kormányon van most, akár ellenzékben.

Azért írom ezt a cikket, mert ezt a megállapítást igazságnak tanom ugyan, de féligazságnak. És jelen esetben az igazság másik fele a fontosabb.

Nem kicsinyhitűségből mondom ezt, hanem elvi okokból és bizalomból.

Az elvi ok lényegét elmondtam már, de ki kell egészítenem. Véleményem szerint ma a politikai stratégiában is be kell tartani a fontossági sorrendet. Az ellenzék azért bírálja — joggal — a kormányrúd jelenlegi birtokosait.

J mert a hatalom saját kezükben va: ló koncentrálását sietósebb dolognak tartják a társadalom valódi megújításánál — éppen ezért azonban nem eshet bele ugyanebbe a hibába.

Nem volna elég az egyik hatalommal szemben olyan másikat állítani. amely hatalomvoltában ugyanaz. Nem az a legfontosabb, hogy ki ül be a miniszteri bársonyszékbe. nem az, hogy ki kerül be a hatalomba, hanem hogy milyen természetű lesz az a hatalom, amelybe majd valaki odakerül. Vagyis hogy kialakuljon a modem politikai viszonyoknak megfelelő hatalmi erőtér, megerősödjön a polgári, demokratikus, „civil” Magyarország. amelyben erős és hatékony az ellenzék, amelyben természetes a „politikai váltógazdaság” (tehát a kormányzó és ellenzéki pártok időnként földindulás nélkül helyei cserélnek), amelyben maga a társadalom akadályozza meg. hogy bármely politikai csoport belebetonozza magát a hatalomba, és hogy a régi típusú nyers hatalom ismét a társadalom fölé magasodjék.

Bizalomról pedig azért beszélek, mert úgy látom, hogy a magyar társadalom fejlődése túlnőtt azon az állapoton, mely biztos ta■ laja lehetett a régi típusú hataloménak. Bízom abban, hogy a hozzá való visszatérés senkinek sem sikerülhet (mégha volna is, aki akar; ná), mert igenis létrejöttek a civiltársadalom alapjai, és egyszerűen azért, mert a nép nem akar a levetett állapotba visszahátrálni.