Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-17 / 8223. szám
2 Kritika, 1992/3.szám. komra Központi Hatalmak megosztás újra fel ne állhasson. Ezért rendkívül erősen kulúváljuk a francia kapcsolatot, nagyon jók a kapcsolataink az Egyesült Államokkal, személyesen is és minden téren. Azt gondolom, az, hogy végül is, ha igen nehéz vajúdás után, de az Európai Közösség meg tudott állapodni Horvátország, Szlovénia és a többi köztársaság elismerésének feltételeiben, ez azt bizonyítja, hogy a rendkívüli trauma, amin Európa átmegy a jugoszláv események következtében, nem tudta az Európai Közösséget sem kettéhasiiam külpolitikailag. Tehát nem jött létre egy újabb német-francia vagy olasz-francia, vagy német-angol törés. Azt sem hiszem, hogy Közép-Európában Kis-Antant újraszervezódeséról lehetne beszélni. mert egészen más például Csehország és egészen más Szlovákia esete. Különös jelentősége van azért is a Budapest-Prága-Varsó kapcsolatnak, amelybe természetesen adandó alkalommal Pozsony is bevonható. Reménykeltőnek tartom azt, ahogy a szovjet utódköztársaságok vezetői az első pillanatban le tudtak ülni a tárgyalóasztalhoz. Tehát úgy érzem, hogy a volt szovjet területen az első lépések bizalomkelióek. szemben Jugoszláviával, ahol a háború elkerülhető lett volna, hogyha egy évvel vagy' akár fél évvel ezelőtt tárgyalóasztalhoz ültetik Tudjmant és Milosevicset úgy, ahogy ezt akkor a magyar kormány javasolta. Igen, csak kérdés, hogy ez megoldja-e a különböző etnikai problémákat, amelyek - tapasztalhattuk - a XX. század végén szinte irracionálisnak tekinthető módon még mindig képesek előidézni a régió lángbaborulásáL Az etnikai kérdések kétségtelenül itt nagyon fontosak. Sajnos 1947-ben a második világháború tanulságai úgy szűrődtek le a győztes szövetségesek részére, hogy nem szabad specifikus Kisebbségi jogokat adományozni. Ez most viszszaüt. Ez rendkívül szűk látókörű döntés volt, mert attól, hogy nem jelentem ki a kisebbségi egokat, amelybe beletartoznak a kollektiv es személyes autonómiák, attól az ezekre való vagy még létezik. És a magyar külpolitika egyik legfőbb, s egyre nagyobb visszhangot keltó tö-ekvése most az, hogy próbáljuk meg egy olyan Európai Kisebbségi Chartának a létrehozását, amelyik a határok átjárhatóságával egy időben deklarálja a fenti jogokat. Lehet, hogy már elkéstünk ezzel. Nem is másfél év óta, sokkal regebben, ellenzéki korunk óta szorgalmazzuk ezt a témát. Sok mindent meg lehetett volna salán ezzel előzni, hiszen most néhány hónapnál ezelőtt jutott ahhoz a felismeréshez a jugoszláviai békéközvetiiési misszió, hogy tulajdonképpen a rendezéshez az is szükséges, hogy a közösségi és egyéni, etnikai autonómiákat szögezzék le. Ha egy békés Európában, amelyik egyre inkább az integráció felé halad az élet legtöbb területén, megszületne ennek az általános kodiükációja, akkor azt lehetne mondani, hogy a határok jelentősége elhomályosul. Hogy' ez sikerül-e, az a jövő nagy kérdése. Hogy mi lesz a helyünk az új Európában, az oem kis részben múlik rajtunk, mindnyájunkon. Ebben a tekintetben a kormány és a magyar külpolitika rendkívüli kezdeményező sze•epet játszott az elmúlt másfél-két évben. A már ismert ügyeken kívül - a VSI és a KGST lebontása, az EK-val kötött tanulási egyezmény - mi voltunk első kezdeményezői néldául az Ukrajna felé való nyitásnak is, felismerve az erős ukrán vonzalmat Európa felé. E nyitásban is éppen az a gondolat nyilvánult meg, hogy mi kapu és hid akarunk lenni, s nem ütközöbáJa egy fal tövén, homokzsák a gát előtt. Az önazonosság keresésének centrifugális erőit feltartóztatni ebben a térségben meddő igyekezet, de ezeknek az erőknek van egy másik, pozitív arca is: a térség új politikusai érzik a szuverén integrálódás, vagy a konfederálódás elkerülhetetlenségét. Külpolitikánk azért lehet ilyen tudatos, mert érezzük mögötte az egész nemzet érzékeny és világos elméinek rokon felismerését, hogy nagy történelmi alkalom nyílt előttünk a sokirányú közvetítésre a politikában csakúgy, mint a gazdaságban, a gondolkodásban, a kultúrában. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, ugyanúgy működik a maga területén a kétségtelen forráshiány ellenére is sok értelmiségi, tudós, vállalkozó. Vagy gondoljunk a nyitás, a segitőkészség, a dialógusvágy azonnali, spontán hídépítő mozdulataira, amellyel ezer és ezer magyar üdvözölte a román forradalmat 1989 decemberében. Befejezésként feltenném az első kérdésem fordítottját: azt mondtam, meglepett, bogy hivatásos politikusnak szegődtél, de gondolom, a magad számára is meglepő lenne, ha egy idő után nem térnél vissza az íráshoz. , Valóban vissza akarok térni az íráshoz, éspedig belátható időn belül. Mostani helyzetemben nem tudok írni. Ez egyrészt idő kérdése, mert tizenhárom-tizennégy órát dolgozom naponta miniszterelnöki tanácsadóként, s ráadásul az időmet nem oszthatom be előre, mert mindig történnek „váratlan” események. Másrészt a politizálás, a közszolgálati munka egészen más mentalitást kíván, mint az írás folyamata: az előbbi szinte teljesen extroverziv, az utóbbiban az introverzió nélkülözhetetlen. Ezeket naponta váltogatni nagyon nehéz, ötvenéves vagyok: az ember ilyenkor éri el szellemi és pszichikai csúcsformáját, és ha szerencsés, két évtizedig őnzheti meg azt. Nem túl sok idő: és nincsen hét, hogy ne jusson eszembe, hogy tartozom a költőnek, aki vagyok és tartozásaim nem is mind friss keletűek. De ez nem jelenti, hogy el akarnék szakadni a közügyektől. Úgy érzem, hogy ha a demokrácia mostani hőskorszakának első felvonása lezárul, ha befejeződik a törvénykezés, a kormányépítés és a nemzetközi kapcsolatteremtés alapvetése, félre kell állnom, oldalt kell lépnem a menetből, hogy a nagyobb távlatokat láthassam. A magyar szellemi élet még nem talált rá új feladatára, pedig az ott dörömböl az ajtón. Ahelyett, hogy a mindennapos (óvódásokba vetné magát, a tájékozódásban kellene segítse a politikust és a mindennapok emberét. Egyelőre csak játékteret és lehetőségeket teremtettünk a demokráciának az elmúlt két évben: s ha ez a játéktér sugall is szellemiséget, voltaképpen még minden lehetséges benne, még szinte üres, még nem születtek meg jeDegzetes mozdulatai, a jövő koreográfiája. Ez nem is a politikusok dolga. Sorsfordulónál állunk; meg kell néznünk bátran és illúziók nélkül, hogy milyen is az a nyugati civilizáció, amelybe visszacsatlakoztunk. Merre tart, mik az erényei és mik a gyengéi. Kötelességünk, hogy belülről, de kérlelhetetlen őszinteséggel bíráljunk és hogy merjük használni a képzeletünket. Látnunk kell Magyarország helyét és lehetőségeit a globális folyamatokban, nem utolsósorban a szellem világában. Meg kell vizsgálnunk, hogy nemzeti hagyományaink révén, értékeink és vonzalmaink révén hogyan tudunk alkotóan venni részt a korszerű világ létrehozásában. Álmodni kell és építkezni: a közelmúlt elemzéséhez még túlságosan sebzettek és szorongok vagyunk. Világosan jelző ezt Csoóri Sándor tavalyi dicstelen meghurcoltatása - egyetlen Ady Endre-i gesztusara szazak kitagadókórusa válaszolt, holott Csoóri akkor valódi, s egykor megbeszélendő kérdéseket vetett fel, ha nem is a legtalálóbb megfogalmazásban. A századelő Magyarországa elbírt egy Ady Endrét, egy Jászt Oszkárt, egy Szabó Dezsőt. Mert volt önbizalma, s belső ereje, elbírta még az igazságtalan, szélsőséges kritikát is. Ha Ady Endre élne ma, naponta megköveznék, bármelyik „táborba” tartozna. A mai elkeseredett (óvódásoktól én mélyen idegenkedem. Illyés Gyulával a sok különbség mellett, összeköt egy alkati taoizmus: mint a távol-keleti költők, ő sem szerette az ürügyeken való (óvódást és a hiper-elmék skolasztikus szellemi erotikáját. Haladni, mozdulni akart folyton, mim az élő viz, amely kikerüli az akadályt, ha nem tudja kimosni vagy feldönteni. Hol csörgedezve, hol lassan ömölve, hol tóvá duzzadva, hol zubogva. Illyés sosem hívta magát taoistának, de az volt. Ezt a folyó-hasonlatot, a kiteljesedő létezés nagy hasonlatát a Tao - az Út - egyik ősi legendájából veszem, s igyekszem eszerint élni. amennyire ezt megtehetem. Most új korszak következik a versírásban is, és a szabadság lehet nyomasztó. De engem egyáltalán nem zavar, hogy a cenzúra elleni játék korszaka lezárult, s most magunk mögött hagyva ezt a megkopott, kihalt angolparkot, meg kell próbálni tiszta, monumentális szerelmesverseket, metafizikai verseket írni. „Tiszta" szöveg persze nincsen, annak, aki írja - intuíció és stratégia mindig kell. A versiró közegben, ellenállással szemben szárnyal és bukdácsol, vagy labirintusban kódorog Ariadne, az anima vékony fonala után tapogatózva. Az új út mindig nehéz, olykor még az ösvény kezdetet sem könnyű megtalálni. A magam elé tűzött „programom” éppen ez, és ennyi elég. „A kormányzó halála", amelyet egy francia táncszínháznak írtam 1989-ben Szabados Györggyel és Jósef Nadj koreográfussal, felébresztette régi vonzódásomat a színházhoz, s talán ez is hoz nekem úi gyümölcsöket majd... Az interjút készítette: MÁTYÁS GYÓZÖ
