Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-02 / 8212. szám

Magyar Hírlap, 199-. február 2b.

Egyik színvonalasnak tartott napilapunkból idéztem a Turáni átok című írást, fölösleges a szerzőt megnevezni, a jelenség a fontos, mert szimptomatikus. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozások bőségesek, és alátámasztják Makkai megállapítását az „össze<*iQniSfó Cáel fülledtségére" waBatkozólag.

Akik a véleménykülönbségek nyilvánossága ellen szót emelnek, rendszerint ugyanazok, akik a nemzeti kisebbség jogai ügyében a leggyakrabban veszik elő a legfőbb érvet: a romániai magyarságot minden olyan jog megilleti, mely egy önálló társadalom működéséhez szükséges. De vajon miféle társadalom az, amelyre rátelepszik a szellemi szennyes egészségtelen levegője? És mit használ az egységnek a ki nem mondott dolgok rejtetten keringő mérge? És milyen állapotra vall, ha a különböző vélemények, netán ideológiák a magánszférán belül maradnak? Nem emlékeztet ez kísértetiesen a diktatúrák egyneműsítő törekvéseire? Meg aztán egy-egy „nagymosás" arra is jó lenne, hogy kiderüljön, melyik igazság bizonyult meggyőzőbbnek vagy netán tartósabbnak... Esetleg mindannyiunk javára.

Sokan féltenek bennünket a megosztottságtól. Talán nincs különvéleményük. S ha van, elhallgatják. Nem viszik házon kívül. Ok az igazi magyarok. Akinek van nyilvános véleménye, az meg gyanús: a legenyhébb jelző, hogy feltűnési viszketegségben szenved. Vagy külhoni távirányítással pártoskodik. Esetleg a többségi hatalom ügynöke. Származása bizonytalan. Mit akadékoskodik, mit akar folyton, s miért másképp? Az ilyen nem is akarhat jót.

Miközben saját másságunkat védjük a többségi áldemokrácia fondorlataitól és pluralizmusra hivatkozunk, képtelenek vagyunk elviselni a mi társadalmunkon belüli különbségeket. Kifelé igényt tartunk a toleranciára, befelé azonban

nem átalljuk korlátozni a nyilvánosságot. No, nem hatalmi szóval. Csak egy szent eszme nevében És az eszme a „Közösség”, a Nagy Egész, melyben a résznek nem lehet önálló szava, élete. A rész, az csak várja ki szépen, mint a gyermekek, míg a közatyák elintézik a köz ügyeit. S a részek hiába hangoztatják: de hiszen mi vagyunk a köz, a közatyák nem az élő, a különböző gondokkal küzdő részekre figyelnek, hanem az eszmére. Arra áldozzák minden percüket, életüket, miközben ezek a hálátlan akadékoskodók folyton lebontják a naponta fáradságosan felépített Egységet. Az 6 egységüket.

Mert a társadalom részei érettebbek annál, hogy közben ne a saját fejükkel gondolkodjanak. Mert a kollektivizmust, amit vörösben megtapasztaltak, azt trikolórban pem hajlandók többé elfogadni.

Közéletünknek ez a beszűkülése

— Makkai szavával élve — „forralás”, még akkor is, ha „kényszert”. De kényszerűség-e vajon, valóban? Nem valamiféle kollektivista eszmegörcs, amit a közatyák egy része a múlt rendszerből „mentett át”?

Aki nem számol azzal, hogy kiaebbségi társadalmunkon belül különböző érdekcsoportok és ideoló. giai irányok léteznek, az vagy nagyon naiv, vagy lebecsüli a romániai magya»ág érettségét. Aki pedig számot vet ezzel, és mondvacsinált indokkal mégis arra törekszik, hogy letagadja a tagoltságot, az kockáztatja leginkább, hogy ártson az egésznek, r- Mert iehet«.* részérdekeket -eb. > fojtani az egésznek a károsodása nélkül? Jót tesz-e a romániai magyarságnak, ha vannak benne csoportok, irányok, akiknek érdekeivel és véleményével nem számolunk? Akik folyton úgy érzik, demográfiai, szociális vagy ideológiai sajátosságaik feláldoztatnak a minden különbséget összemosó kollektív eszme oltárán?

Tagadhatatlan például, hogy a Székelyföldön élők másképpen látják a kisebbségi létet, mint a szórvány. Ezt a másságot akkor is hagyni kell megnyilatkozni és minél pontosabban megfogalmazódni, ha a magyarság másik része másképp ítéli meg a maga helyzetét. Ezért — bár egy adott politikai kérdésben nem értettünk egyet — a belső többszólamúság legitimizálása dolgában Katona Ádám elvi álláspontját osztom: „Nézetkülönbségeinket áthidalni csak akkor lehet, hogyha a mieinktől különböző politikai csoportosulások is színre lépnek, megfogalmazzák a maguk -elkötelezettségét, felfogását. Tehát azok is, akik eddig nem tették, kimondják végre, mit vallanak és mit vállalnak. És nem álarcot viselve játsszák meg azok, akik nem azok

— a demokratát, a liberálist, a populistát vagy a konzervatívot. Alapvető bajunk, hogy nagyon „összekeveredtünk. Holott egymás mellett és megkeresve a közös érdekszférákat kellene becsületesen, közösen előrelépegetnünk.” (Erdélyi Napló: 1992. január 30.5.1)

Kezdettől fogva az volt a véleményem: nem a mindenáron fenntartott egység (ami amúgy is látszat), hanem a sokkal hitelesebb, mert a különbségek ellenére megvalósuló összefogás — koalíció —

| fejezheti ki méltón a romániai magyar társadalom összérdekeit. A különböző részek és irányok másmás célokra teszik a hangsúlyt, s ha ezeket számba vesszük, nemcsak az tűnik ki, miben térnek el, hanem az is, hogy végül is mindegyik egy átfogó — az összes szükségletekkel számoló — célrendszerbe illeszkedik.

Meggyőződésem-, hogy ebben a célrendszerben mindenkinek személy szerint meg kell találnia a maga boldogulásának biztosítékát. Men a kisebbség nem absztrakció, hanem konkrét, különböző napi gondokkal küszködő“ egyedek összessége, akiknek külön-külön • nem kis gazdasági, szociális és egyéb problémáik vannak. A magyarság közös nemzeti érdekeinek érvényesítésével párhuzamosan ezeknek az egyéni és csoportérdekeknek a kifejezésére is szükség van. Avagy az egyes emberek vagy egyes települések boldogulása egyszersmind nem az egész kisebbség érdeke is?

Van olyan platform (a Csík-platform), amely egy vidék lakosságának gazdasági, szociális és egyéb érdekeire helyezi a hangsúlyt, az önkormányzati autonómia jegyében. S van olyan, amelyik a nemzeti autonómia kivitelezésének egyik vagy másik módozatán gondolkodik. Vannak kisgazdák, kereszténydemokraták és liberálisok. Szavát hallatva mindegyik irány a másik ellenében követel helyet magának, de a nagy feszültségek rögtön megszűnnének, mihelyt az összes platformok létjogosultsága elismertetik. Avagy nem legitim törekvések ezek?

Mindezen irányok együtt fejezik ki a romániai magyarságnak mint öntudatos társadalomnak az összérdekeit. A felfogásbeli különbségek — egy közös célrendszer felől oézve — lényegében csak hangsúlyeltolódások egyik vagy másik irányban.

Amit mindenki egyaránt érez, az az esélyegyenlőség hiánya a többséghez képest, melyet csak a megjtfelaló jogi keretek biztosításával lehet megszüntetni. De a kisebbségpolitikai célok megvalósítása mellett — addig is — nem közös érdekünk-e a lehetőségekhez mér-