Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-09 / 8133. szám
Népszabadság, 1991. Oktdber 5 33 A Horn-jelenség SÜKÖSD MIHÁLY: Cölöpök címen Horn Gyula megírta és közreadta egyedi életének, szakmai pályafutásának és országa néhány évtizedének hármas egységű foglalatát. A könyvnek egyszerre ártott és használt, hogy úgyszólván azonos időben jelent meg magyarul és németül, tehát a szerző a külföldi közegre is figyelni kényszerült fogalmazás közben. Ártott, mert a. hazai ' olvasót megfosztotta olyan politikatörténeti részletektől, amelyeknek egyedül Horn Gyula a tudója. Használt viszont, mivel a memoár gondolati íve így lett feszes, háztáji szertekalandozásoktól mentes, nemzetközi információszolgáltatásra alkalmas. Körülmények • Emlékiratot — a műfaj egyetemes története tanúsítja — kétféle életkorban szokás írni. Vagy fiatalon, az életpálya első nagy fordulatai nyomán; ezt többnyire költők és regényírók cselekszik. Vagy öregen, a pálya alkonyán, az elmúlás küszöbén; ezt általában elméleti társadalomtudósok vagy gyakorlati politikusok valósították meg. Horn Gyula közbülső időkort választott: ő pályája delelőjén számol be életéről és koráról. Akkor, amikor — közismert történelmi események nyomán — neve egyaránt jól cseng az Egyesült Államokban, Németországban és a Szovjetunió némely köztársaságaiban. Amikor a néhai magyar állampárt-pártállam utolsó nómenklatúrájából úgyszólván egyedül ő maradt meg a rendszerváltás utáni magyar politikai szín előterében, egy ellenzéki párt elnöke, a parlament külügyi bizottságának vezetője. Amikor 6, Horn Gyula — láthatóan-olvashatóan — korántsem véli lezártnak politikusi pályáját. Kezdjük azzal, ami a memoárból a legkevésbé tetszett: az előadásmód és a stílus némely elemével, örvendetes, hogy az emlékíró Horn Gyula nem kíván önmaga lelkét és tudatát szüntelenül elemző hiper-intellektuelként olvasói elé lépni. Mivel ő feltehetően nem ilyen alkat. Kevésbé örvendetes, hogy könyvét túlontúl megtűzdeli — hogy is mondjuk — haveri modorosságokkal. A józan ész. a pragmatikus mentalitás jegyében olyankor is jóízű csattanókkal zár rövidre eseménymeneteket, amikor elemzések« igényelnének, mert vérre megy a nem akármilyen játék. Mivel a könyv német olvasóközönség számára is készült, talán megengedhető, hogy e helyt a Naturbursch kifejezést használjuk. Ezt magyarul szókimondó vagányként lehet körülírni, Fülünk feltehetően azért érzékenyebb itt a kelleténél, mert ennek a vagány előadásmódnak már akadt elődje a magyar politikai memoárirodalomban. Nem Horn Gyula intellektuális szintjén, de csupán a tegnapi közelmúltból, és tartósan kellemetlen olvasói benyomásokat hagyva maga után. Paradox módon ez a nyomatékosan életközeli hangütés egyben Horn Gyula memoárjának hitelességét is szavatolja. Természetesen a szöveg és nem a megtörtént tények hitelességét illetően. Horn Gyula kortársa vagyok ugyan, de életpályánk az elmúlt évtizedekben nemigen érintkezett, olvasóként ezért csak nagyjából tudom ellenőrizni az általa előadott tényeket. A szöveg és a szövegösszefüggés azonban hiteles történelmi krónikát tanúsít. Önéletrajz A tények önmagukért beszélnek. Az apai ős valahonnan Németalföldről vándorolt be Magyarországra, és egy Győr megyei parasztlányt vett feleségüL Az apa 1919-ben a vöröshadsereg zászlóalj parancsnoka, a bukás után internálják, négy év börtönbüntetésre ítélik. Amolyan vadkommunista, szervezeti tevékenységet, illegális pártmunkát nem vállal, de a rendőrség ezt nem méltányolja, bármi zavargás történik Budapesten a két háború között, őt, hét fiúgyermek apját rövidebb-hosszabb időre mindig begyűjtik. Az ország német megszállása után útnak indítják Németország felé, valahol Sopron határában agyonlövik, jeltelen tömegsírban nyugszik. A hét fiú közül a legidősebbel, Géza bátyámat a harmincas évek végén jelentéktelen csetepaté során rendőreik rugdalják össze, fél szeme elvész, ettől kezdve rövid élete végéig Géza bátyám egyik szeme helyén üveggolyóval létezik. Rövid élete 195« decemberében ér véget, amikor bizonyos fegyveresek az MSZMP-t szervező, éppen hazafelé kerékpározó, hithű kommunista Horn Gézát teherautóval elütik, a platóra dobják, a Népligetbe hajtanak vele, előbb megcsonkítják, aztán felakasztják. Az ifjú Horn Gyula — akkor és ott, a harmincas-negyvenes években, Budapest perifériáin — éhezik és fázik, negyedmagával alszik egy faágyban, rendszertelenül jár iskolába, alkalmi segédmunkákból tartja fent önmagát és támogatja-családját. Ezek a képek — nem óhajtunk túlozni — a XX. századi proletárlétezés legmélyebb bugyrait idézik, Gorkij és József Attila gyermekkori emlékeit A hatást fokozza, hogy Horn Gyula — aki évtizedekkel később majd a japán császárral is parolázik — szenvtelenül, az önsajnáló szentimentalizmus árnyékát is kerülve számol be ifjúkoráról. A felszabadulás után szerzőnk befejezi középiskolai tanulmányait és 1950-ben ösztöndíjasként a Szovjetunióba, Rosztovba indul közgazdaságot tanulni. Az akkori Szovjetunió életközeli látványa is maradandó képeket teremt — némely jelenet Mészáros Márta nevezetes filmjeihez mérhető —, de a személyes életrajz ekkortól lesz személytelenné. Kivéve egy fontos eseménykockát. Horn Gyula 1954-ben fejezi be tanulmányait, és tér vissza Budapestre. Rövid ideig pénzügyminisztériumi előadó a forgalmi főosztályon. 1956-ban huszonnégy éves. Mivel most fontos tények következnek, illik szó szerint idézni a szerzőt. „December 12-én hetünket, pénzügyeseket — közöttük volt szovjet ösztöndíjasokat — behívattak a pártközpontba, ahol az adminisztratív osztály vezetője közölte, hogy
