Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-08 / 8132. szám
Népszava, 1991.okt.3 A döntések mögött ott a politika ' ('sepi Lajos: Le kell nyelni a békát Az Állami Vagyonügynökség körül mostanában ügyek zajlanak. Nemcsak azok, amelyekkel foglalkoznak - pedig némelyikük szintén kisebb-nagyobb port vert fel hanem amelyek velük, működésükkel kapcsolatosak. Divatos téma manapság a pénzügyminiszter és a vagyonügynökség ügyvezető igazgatójának hatásköri párbaját taglalni, találgatni, ezért az utóbbit - az egyik legilletékesebbet -, Csépi Lajost kértük, válaszoljon kérdéseinkre. — Az Állami Tulajdonosi Intézet alapítása és várható jogköre a vagyonügynökség körül zajló ügyek legfrissebbike. Szükségesnek érzi-e az ATI létrehozását, vagy egy belső szakmai-hatalmi harc egyik állomásának? — A kormánydöntés úgy szól, hogy létre kell hozni az Állami Tulajdonosi Intézetet, amely a tartósan állami tulajdonban tartandó vagyontárgyak tulajdonosi és kezelői feladatait hivatott ellátni. Ezt a döntést én jónak tartom. Sok olyan vagyontárgy van, amelyet hosszú távon sem célszerű privatizálni. ezek nemzeti tulajdonban maradnak. Lesz-e alá- és fölérendeltségi viszony a két szervezet között? — Nem. Teljesen egyértelmű a kormány döntése: két, egymás mellett működő, egymástól független szervezetről van szó. Korábban voltak olyan javaslatok, hogy az új intézet a privatizálható állami vagyon esetében is betöltené a tulajdonosi funkciókat. Ezt a koncepciót végül is elvetették. Ezt szakmailag győzelemnek hívják? — Kompromisszumnak, de én ebbe a minősítésbe nem szeretnék belemenni. Nem örülök azoknak a cikkeknek, amelyek a privatizációt személyek közötti harcnak tüntetik fel. Nem akarom homokba dugni a fejem: emberekről van . szó, akiket személyes hatalmi ambíciók hajtanak. De nem ez a lényege a dolognak, hanem az, hogy a privatizáció intézményrendszere most szerencsés szabályozást nyert. Sokan szerencsétlen dolognak tartják egy újabb hivatal felállítását. — Ez kétségtelenül megalapozott kritika, de én azt hiszem, hogy ez egy fontos kormányhivatal, amelyben mindössze néhány emberről lehet szó. akik a tartós állami tulajdon felett látnak el abszolút elvi tulajdonosi felügyeletet. Azt hiszem, ettől az intézménytől nem fog rendkívüli mértékben felduzzadni az államigazgatás létszáma. Ha a kormány valóban csak azt a tulajdoni kört sorolja ide — nyilván az infrastruktúráról, a vízellátásról, az elektromos hálózatról lehet szó —. amelyet hosszú távon sem kíván privatizálni, akkor arról sem lehet igazán beszélni, hogy’ ez lassítaná a privatizáció folyamatát. Ellenkezőleg: annyiban gyorsítja, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá válik: mi az. ami nem tárgya a privatizációnak, és mi az, ami igen. A befektetni szándékozók is nagyon szeretnék már tisztán látni a tulajdonviszonyokat. — Ezzel teljesen egyetértek. ötszáz külföldi befektetőt, befektetőcsoportot meg tudtunk győzni, hogy érdemes a tőkéjét Magyarországon befektetni. Elmondhatjuk, hogy a rendszer működőképes. Hogy a gyenge pontok és kérdőjelek mikor radírozhatok ki ? Remélem, egy—másfél éven .belül. Palotás János egy gyorsabb és ellenkező irányú privatizáció hive. Szerinte a kormány nem is akar igazán privatizálni. Mi erről a véleménye? — Az észrevételeket jogosnak tartom, a következtetést túlzottnak. Egyetértek' Palotás Jánossal abban, hogy tudatosan ki kellene választanunk 30-40 olyan állami vállalatot, amelynek az átalakítása az adott szférát egy kicsit megbolygatná, vagy át is rendezné. Politikai vagy gazdasági síkon dől el, hogy mi az, ami nem kerül privatizálásra? — A kormány döntése minősít. Szerintem elsősorban szakmai kell hogy legyen a döntés, de nem akarom tagadni azt, hogy e döntések mögött a politika visszavonhatatlanul ott van. Nem azért, mert ma 1991-et írunk és Magyarországon élünk, hanem azért, mert a privatizáció mindig mélyen átpolitizált. Ez alól a magyar viszonyok sem jelentenek kivételt. A dolgozói részvényt, mint tulajdonlási formát, meghatározónak tartja-e a jövőben? — Teljesen jogosnak, ha úgy tetszik, emberi jognak tartom, hogy minden dolgozónak részletes tájékoztatást adjanak arról: milyen változás történik munkahelyén. De ugyanilyen egyértelmű az is, hogy a dolgozó nem tulajdonos. Tudomásul kell vennie minden munkavállalónak: igazából nincsen érdemi köze ahhoz, hogy kinek a tulajdonával dolgozik, amíg az nem lesz az övé. De a cégéhez mindenki hozzátett valamit a munkájával, nem? — Az a baj, hogy nemcsak pozitív értelemben tettünk hozzá, hanem fölhalmoztunk egy óriási külföldi és belső adósságot is. Aki úgy érzi, hogy jogosult tulajdonossá válni, mert sok évig dolgozott egy adott helyen, annak figyelembe kell vennie azt is, hogy az adósság bizonyos hányada is őt terheli. De a dolgozóknak módjuk volt és módjuk van tulajdont szerezni a társaság tulajdonának 10-15 százalékáig, 50 százalék körüli kedvezménnyel. Ennek nem az volt a célja, hogy szétosszuk az állami vagyont, hanem az, hogy a dolgozókat valóban érdekeltté tegyük az átalakuló vállalat munkájában. Ennél nagyobb arány nem lenne célszerű. A munkavállalótulajdonos' ugyanis elfogadhatatlan jövedelmezőséget is elfogad annak érdekében, hogy saját egzisztenciáját biztosítsa, és egy ilyen tendencia nem szolgálná a hatékonyságot és a versenyképességet. Sok ember érzi magát ezeknél a privatizálandó vállalatoknál létbizonytalanságban: szakképzettek, akik az utcára fognak kerülni, ha a tulajdonos másokat akar alkalmazni. — Ez a veszély kétségtelenül létezik, de a külföldi nem azért jön, hogy értékes kapacitásokat leépítsen, hanem a dolgozók szakismeretét, tapasztalatát akarja kiaknázni. Akinek megalapozott tudása van, aki értéket tud termelni, annak nem kell tartania a privatizációtól. Nem tagadható: azt az árat, amit a munkanélküliség emelkedése révén meg kell fizetnünk, a privatizáció megnöveli az első időszakban. De azt hiszem, ugyanezt az árat még hosszabb ideig kellene fizetnünk, ha nem vállalkoznánk emiatt a privatizációra. A megújulás érdekében ezt a békát le kell nyelni. Varga Zsuzsa
