Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-26 / 8126. szám
Magyar Hírlap, 1991.szept.23. (O / Göncz Árpád nemzeti kiegyezésre szólított fel Széchenyi céljai mindmáig nem valósultak meg” Magyarország nem volt, hanem lesz, olvasható a nagycenki Széchenyi-szobor talapzatán. Aki a korábbi esztendőkben is járt már a cenki főtéren, szembesülhet ezzel a gondolattal, látva, hogy milyen volt és milyen lett a környék. Köszönhetően Széchenyi István születése 200. évfordulójának, s nem utolsósorban a nagycenkiek buzgalmának. Szombat reggel a Szent Istvánplébániatemplom környékén rendezők sorfala és toporgó biztonsági emberek várták a szentmisére érkezőket. A Kisalföld Volán különbuszából szállt ki a Széchenyi család, aztán röviddel utána éljenzés és taps köszöntötte Göncz Árpádot, a Magyar Köztársaság elnökét. Az ünnepi szentmisén Pápai Lajos győri megyés püspök kijelentette: „Ne féljen senki attól, ha az egyház Magyarországon meg akar újulni a Jézus Krisztusba vetett hitében. E hit gyümölcse ugyanis a szeretet, és a szeretetben mindenki szolgálata." Széchenyi István példájáról szólva kiemelte, hogy Széchenyi hazaszeretete, férfias szeretettel bíráló. emberközpontú, tanulékony és építő. Nem beszél, tesz. Nem mástól vár, példát mutat és bűnbánó alázattal könyörög. A ritka alkalmak méltóságát egy-egy kedves emberi gesztus törte meg csupán. Engesztelődjünk ki, legyen békesség mindenkor közöttünk — hangzott a fohász, s Göncz Árpád mosolyogva nyújtotta kezét a mellette álló köztársasági megbízottnak. Az ünnepi program a nagycenki Kastély Szállóban folytatódott, ahol a köztársasági elnök kitüntetéseket adott át. Göncz Árpád a díszebéd előtt megszakítva rövid pihenőjét, készséggel válaszolt a Magyar Hírlap kérdéseire. — Egy önbizalmát vesztett nemzet példákat keres. Ami furcsa, hogy ebben a keresésben sincs igazán konszenzus. Ritka a kivétel, talán éppen Széchenyi lst\án személye. Ön szerint miért? — Döbbenetes, hogy mennyire időszerű. A reformkorban Magyarország jórészt Széchenyi szellemi irányításával nekirugaszkodott a polgárosodásnak. Nem sikerült. Negyvennyolc, a nagy kísérlet, győzelme teljében elbukott a túlerővel szemben. Utána következett egy gazdasági felvirágzás és egy restaurációs időszak. 1956-ban másodszor rugaszkodott neki az ország a forradalomnak, győzelme teljében megint csak nem sikerült. Az elmúlt negyven évben szinte a pincében kialakult a polgárosodás folyamata. Ez a polgárosodás természetesen nem leheteti teljes értékű. Most van valami reményünk arra, hogy sikerül. A falu átalakult, a polgárosodás igénye mozgatja, és a magyar értelmiség szinte teljes egészében a polgárosodást kívánja. Megindult egy folyamat, a szabad, autonóm emberek száma erősen nő. Ilyen körülmények között egy szabad és autonóm ember, mint amilyen Széchenyi volt, aki arisztokrata létére a polgárosodás vezéreszméjét foglalta össze, fogalmazta meg műveiben, politikailag mindenképpen példakép. Emberileg, meg azzal, hogy nem tartozott semilyen párthoz, hogy tetszés szerint lehetett hol becsmérlőleg, hol dicsérőleg szólni róla, a nyakába akasztani hol a liberális, hol a konzervatív címkét, ha másként akarok fogalmazni, a szabadgondolkodó vagy a maradi címkét. Megmaradt hitelesnek, nem lehetett bemocskolni, nem lehetett kikezdeni, annak ellenére, hogy az idézetgyűjteményből mindig mindenki megkereste azt a mondatot, amivel igazolni tudta magát. A leglényegesebb az, hogy ő, aki ismerte az ipari forradalom vége felé járó Európát, tehát volt egy modellje, amihez a magyarságot fel akarta zárkóztatni, másról sem beszélt, csak a jövőről. Ez az igény ma, hogy a 21. századhoz közelítsünk, és egy új, nem alattvalói, hanem egy szabad polgári társadalmat építsünk, időszerűbb, mint valaha. Szinte az utolsó történelmi lehetőségünk van, hogy ezt beteljesítsük. Széchenyinek osztrák és magyar maradiakkal és előítéletekkel kellett csatázni. Mélységesen megrögzött érdekekkel. Kisebb mértékben, mint az ő idejében, de ezeknek a maradványa ma is megvan. Teljesen magától értetődő tehát Széchenyi modellszerepe. Az a furcsa, hogy ez nem szúrt eddig is szemet. — Ön, amikor Nagycenkre érkezett, tegeződve üdvözölte a vendéglátóit. Mikor lesz tegező viszonyban ismét az ország? Mikor fogunk összebarátkozni végre egymással? — Szerintem az ország nagy része nagyon szívesen összebarátkozna mindenkivel, az ország másra sem vágyik, csak arra. hogy tegeződhessék egymással és önmagával. Másra sem vágyik, mint hogy nyugalom legyen, másra sem vágyik, mint hogy abbamaradjon ez az irtózatos gyalázkodás. ami itt most már állandóan megy — mondotta nyilatkozatát befejezve a —
