Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-18 / 8120. szám

Beszélő, 1991. szept.7.

Eltérő feladatok

Hadseregfejlesztés és a hadsereg irányítása

Ki irányítja, ki irányítsa a hadsereget? E kérdésekre sem az alkotmány, sem a hatályos honvédelmi törvény nem ad egyértelmű választ Az Alkotmánybíróság ezekben a napokban - a honvédelmi miniszter megkeresésére - zárt ülésen vizsgálja a problémát Bármi legyen is azonban a döntés, a különböző törvényhelyek értelmezése nem oldja meg a lényegi problémát a hadsereg fejlesztésének és irányításának dolgában egyszerre kell érvényesülnie a különböző politikai erők konszenzusának és a parancsadás egyértelmű, hierarchikus rendjének. Lapunknak adott interjújában (július 20.) Király Béla az országgyűlés honvédelmi bizottságát marasztalta el, mert nem gyakorolja alkotmányos ellenőrzési jogát a hadsereg felett Kormányzati és parlamenti kontroll híján a hadsereg önirányítottá vált - fejtegette Szentesi György nyugalmazott mérnök ezredes, Király Béla véleményéhez csatlakozva (Önirányított hadsereg, augusztus 10.). Jelen cikkünk szerzője, a Magyar Külügyi intézet tudományos munkatársa, aki éveken át foglalkozott a külpolitika-biztonságpolitika-védelem szorosan összefüggő kérdésével, úgy véli, a hadseregirányítás területén súlyos örökséggel kell szembenéznünk.

A pártállam öröksége

Szentesi György nagyon pontosan írta ie a hadsereg irányításának mechanizmusát a pártállam idején, és nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy a felszínen történt változások ellenére a politikai szféra változatlanul a hadseregtől származó impulzusok alapián irányítja a hadsereget. Miért baj ez, kérdezhetnék sokan. Azért - és ez minden szociológus számára evidencia mert minden intézménynek kialakulnak a funciójától független és esetenként attól egyre távolodó, önálló, mindenekelőtt az önfenntartásra irányuló érdekei. Ha nem alakul ki egy külső kontroli, amely az önfenntartó tendenciákat folyamatosan visszaszorítja, és gondoskodik az alapvető funkció prioritásának helyreállításáról, súlyos torzulások következhetnek be. Ez a veszély fokozott mértékben jelentkezik olyan döntő politikai változások idején, amilyenek Magyarországon is lezajlottak az elmúlt két évben, es amelyek elengedhetetlenné teszik a hadsereg funkciójának lényeges átalakítását.

A Varsói Szerződés volt tagállamaiban nem volt a hadseregek önmozgását korlátozó valódi politikai és társadalmi kontroll. De nem volt és sajnos ma sincs ilyen kontroll Jugoszláviában sem, és ez azt bizonyítja, hogy ebben a tekintetben nem a blokktagság, hanem az egypárti diktatúra a probléma fő forrása.

Egypárti diktatúrákban a párt a nemzettel és a társadalommal szemben kisajátítja magának a hadsereget, és az érdekek sűrű hálójával magához köti, összefonódik vele. Hogy mennyire tartós lehet egy ilyen szövetség, bizonyítja a peresztrojka öt éve után a Szovjetunióban a közelmúltban lezajlott és rövid idő alatt kudarcot vallott katonai hatalomátvételi kísérlet. Ugyanakkor a puccskísérlet gyors bukása jelzi a pluralizálódó társadalom erejét a militarizmussai szemben.

Magyarországon természetesen mar elképzelhetetlen, hogy a hadsereg olyan mértékben kicsússzon a politikai ellenőrzés alól, mint a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában. A létrejött politikai struktúrák, a kialakult alkotmányos rend ezt lehetetlenné tennék. A kialakult irányítási és ellenőrzési mechanizmus azonban két ponton gyengének bizonyulhat, és számos bizonytalanság forrásává válhat a jövőben.

Ki tervez, ki parancsol?

Először. A hadseregben kidolgozott és vezetői által képviselt nézeteket, javaslatokat nem kérdőjelezi meg a hadseregen kívül álló, attól független, de a katonai ügyekhez és a biztonságpolitikához ugyanúgy értő és felkészült egy vagy több szakértői testület. Egy ilyen szakértői kontroll elkerülhetetlen a honvédelmi kiadások nagyságrendjének megállapításához, a hadsereg nagyságrendjének, struktúrájának és telepítésének meghatározásához, a fegyverrendszerek fejlesztéséhez és beszerzéséhez, a katonai doktrína kidolgozásához és a hadsereg szellemének, morális állapotának rendszeres karbantartásához. Ha ezekben a hadsereg hosszú távú fejlesztésével kapcsolatos kérdésekben a hadseregből származó elképzelésekkel nem ütköznek rendszeresen a hadseregtől karrier és egyéb tekintetben független általános biztonságpolitikai, külpolitikai és gazdaság; érdekeket képviselő nézetek, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a hadsereg önfenntartó érdekei kerülnek előtérbe. Mint ahogy Szentesi György rámutatott, az nem kielégítő megoldás, hogy a parlament illetékes bizottsága meghallgatja a katonai vezetőket, és a tőlük származó információk alapján hoz döntéseket. Hatékony politikai ellenőrzést csak a katonai ügyekben jártas civil szakértőkre támaszkodva képes gyakorolni. A fejlett, nagy hagyományokkal rendelkező demokratikus rendszerekben jó! működő mechanizmusok alakultak ki a hadseregek pciitikai ellenőrzésére: a politikus döntéshozók a civil szakértők sokaságára támaszkodnak. A jogszabályok pedig igen szigorúan meghatározzák, meddig terjed a katonai vezetők kompetenciája politikai helyzetek megítélésében. A demokratikus átalakulás elkerülhetetlen velejárója a katonai vezetés politikai kompetenciájának korlátozása, ugyanakkora katonai szakértelemmel szemben támasztott követelmények fokozása.

Nyilvánvaló, hogy a professzionálisan jó katona személviségstruktúráiára inkább jellemzők az autokratikus, mint 2 • demokratikus vonások. Ezért a katona politikai kompetenciája mindig rejtett veszélyforrás a politikai demokráciára. Ugyanakkor az ország védelmének szervezéséhez, a hadsereg hatékonyságának biztosításához szükség van tekintélyelvűségre. A két szempontot csak a politikai és katona; kompetenciák egyértelmű, világos és szigorú elhatárolásával lehet összehangolni.

Másodsor, számos bizonytalanság és félreértési lehetőség adódik az 1990-ben elfogadott honvédelmi törvénymódosításból. E törvénynek kellene pontosan meghatározni, hogy ki adhat parancsot kinek, és ki köteles engedelmeskedni kinek egy olyan helyzetben, amikor a hadsereg bevetésre kerül.

A törvény szerint a honvédség íópa-