Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)

1991-08-19 / 8100. szám

Szabadság, 1991. augusztus 9. Vf Költse vagyonát cserkészruhára! Bocsánatot kérek, bácsik és nénik, de az az újság, hogy a mi családunkban kitört a vallásháború. Ezt igazán restelleni, hiszen eddig mindenféle értelemben béke volt nálunk. Tessék elképzelni, itt mindenféle egyház- és felekezetbéli ember megtermett, s mindnyájan nagyon szerettük egymást. A békétlenség olt kezdődött, hogy az iskolai év végén a fő­tisztelendő úr kihirdette, ezentúl cserkészcsapat lesz az isko­lában, s addigra azt is eldöntjük, melyik szentről nevezzük el a csapatot. A csapatkapitányi tisztséget ő maga, tehát a fő­­tisztelendő úr veszi át. Igen ám, de másnap az evangélikus hitoktató jött lényegé­ben ugyanezzel az ötlettel. Aztán az is kiderült, hogy a főtisz­telendő úr a Magyar Cserkészszövetségbe akart tömöríteni bennünket, míg a nagytiszteletüúr a Magyar Cserkészcsapa­tok Szövetségébe. Én, mint szófogadó, 9 éves gyerek odahaza mindent el­mondtam kedves szüleimnek és nagyszüleimnek, s akkor olyan nagy lett nálunk a békeharc, hogy mindenki elkezdett lorkuszukadtából ordítani. Kivéve engem. Én csak csodálkoztam drága szüléimén, mire való ez az óriási ordibálás. Apámat annakidején evan­gélikus lelkész keresztelte, s apám rögtön a magas cén kezd­te: hogy lehet olyan bigott, elfoglalt egyén az őegyetlen szem gyermeke iskolájában, aki a cserkészmozgulmat arra akarja felhasználni, hogy pápistává nevelje át az őprotestáns Jiucs­­káját. A nyám persze úgy vélte, neki a katolikusoknak kell a párt­ját fognia, s az senkinek sem árt, ha akár a cserkészetben is az „Erős várunk nékiink az Isten” Lather-dalon kívül meg­tanulja azt is, hogyan kell bánni az olvasóval. Nekem az volt a legkellemetlenebb, hogy mind a kelten rám hivatkoztak, s azt akarták, hogy én tegyek igazságot köztük. Alig bírtam valahogy kibeszélni magam, hiszen az a nagy magyar igazság, hogy nekem egyikhez sem lett volna kedvem. Ha már cserkészet — gondoltam —, legyen egy kis kirándulás, egy kis foci, egy kis ügyességi játék, hiszen imád­kozni a templomban is tudok, ha akarok. Nemhiába mondják, hogy a csatád esze az apui nagyma­mám. ökimondta a szentenciát, nekem abba a cserkészcsa­patba kell majd mennem, ahol olcsóbb az egyenruha. Aho­gyan Testen mondják, itt ütött be a defter. Kiderüli, hogy az egyenruha ára itt is, ott is ugyanannyi. Ráadásul méregdrá­ga. Csak szegény nagypapát sajnálom, hogyan tud majdany­­nyit összespórolni a topánra, a boglárra, az öntapadó jel­vényre, a cserkészbicskára, a sípra, a kulacsra, a csajkára (mintha egyszer már hallottam volna a csajkarendszerről szóló rágalomról, hát most tényleg valóság tesz ?). Ki hinné, hogy ez a sok apró inci-finci valami annyi renge­teg pénzt kihúz a zsebünkből ?De a nagyobbakról: az ingről, a uúrkulupról, a tábori sapkáról, a cserkészövről, a csatról, a társadalmi jelvényről, a hímzett csapatszámról, a háti­zsákról, no meg a rangjelzésekről már nem is akarok beszélni. Én még csuk 9 éves vagyok! Mibe fog vajon kerülni ez az egész mindenség (az inflációt már bele sem számítva), ha majd megnövök ? Most az a remény éltet, csinálok a családdal egy kitűnő űz­te tel! Kijelentem, hogy nekem nem kell cserkészruha. Az árának a felét adják nekem, abból még az idén nyaralni me­gyek. A másik felét tartsák meg maguknak. Mert üzért nekem is megvan a magamhoz való eszem! Pinczési Tál

Next

/
Oldalképek
Tartalom