Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-27 / 8106. szám
ján kevés az esély, s6t mintha hiányozna is erre az akarat az SZDSZ és a Fidesz tagja: körében. Márpedig az ellenzéknek akarnia kell a hatalmat, különben nincs értelme a többpártrendszernek. Arra kérjük az ellenzéket, nézzen ki a Parlament ablakán, néhai Kádár Jánostól eltérően ne pusztán két megállót utazzon a kettes villamoson a pártok háza és a törvénykezés palotája között. Semmi lehetetlent nem kérünk, csak tán ballagnának be egy húsboltba, szaladnának át az egye. temre, néznék a pergő vakolatú falakat, orrontanák meg újra a vizeletszagú folyosókat, időzzenek el egy ingyenkonyha előtti sorban, ugorjának le a Keleti pályaudvarhoz és várják meg a bécsi gyorsot, amely mindig késik, nézzenek be egy munkahelyre, ahol a munkakönyveket osztják, látogassanak meg egy távoli rokont Budapest valamely közkórházában, viselkedjenek csupán az egykori Látogatóhoz illően. Hajlandó-e az ellenzék tudomást venni a megalázottak és megszomoritottak százezreiről, lassan millióiról, hajlandó-e visszatérni ahhoz a hanghoz, amelyet az ancien regime-ben használt, amely tiszta, hang volt? Végtére is Antall doktor * kormányának a dolga, hogy egy. absztrakt nemzetet emeljen fel az örökkévaló csodájába, az ellenzék viszont maradjon meg ezen a világon. * Mire is van szükség szerintünk?] Csupán egy élhető, szociális biztonságot nyújtó, a terheket igazságosan elosztó, piszkos, de nem rettentően mocskos szegény országra, amelynek] leendő vezetői nem hiszik, hogy! pusztán pár butikos és kandellábergyártó megoldhatja a nemzet gondjait. Bízzunk kevésbé a Világbank fehér galléros varázslóiban. Szeressük a Nyugatot, de csak annyira, amennyire az szeret bennünket. A szabadság legyen oszthatatlan: a szólás, a lelkiismeret, a vallás szabadsága, a vállalkozás, utazás, kereskedés szabadsága legyen rflíndenki számára elérhető, élhessen vele bár-* ki. A szabadság programja nem tartalmaz mást, mint ezeknek a javaknak a folyamatos hozzáférhetőségét/ azok körének bővülését, akik részesedhetnek az áldásaiban. Az ellen-' zék ne tegyen úgy, mintha mindez már most mindenki számára megadatott volna. A szabadság folyamatos kiterjesztése nem mehet végbe néhány hét és hónap alatt. A tisztességes és emberi politikának az lehet a célja, hogy egyre többeknek adjon e javakból. 1 A várakozók listája viszont mostanában nemhogy csökkenne, ellenben folyamatosan nő. A szabadság birodalmának édes gyümölcseiből vajmi keveset élveznek azok, akik kiperegnek a „szociális hálók” rácsain. És azok sem, akik ott állnak a munkaközvetítők előtt, hiába keresve olyan lehetőséget, ahol tanulhatnának, új értelmet adhatván felnőttéletük folytatásához; akik értelmetlen munkát végeznek évtizedszámra nevetséges pénzösszegekért, és reményük sincsen arra, hogy a második 8-10 óra alatti tevékenységükkel elég húshoz és vajhoz juthassanak; akik értelmiségiek lennének, de nem jutnak újsághoz, könyvüket nem adják ki, verseikkel együtt temethetik el őket; akik vállalkozni kezdenének, de klienssé kell válniuk egy ravaszul kigondolt adórendszer satui között. Fiatalnak, középkorúnak, öregnek lenni megannyi feladat, speciális kérdés és gond. A kormány számára mindez nem létezik, hiszen a nemzettest örökkévalóságához kétség nem férhet, és a konkrétumok, adatok a szemében nem mások, mint egyszerű akadékoskodások, statisztikai kukacoskodások. De az ellenzék miért nem érti meg, hogy a fiatalok lakni, dolgozni, utazni akarnak? Nem áhítanak semmi mást, mint azt, amit a Lajtán túl látnak — amíg a vízummentesség nyugati kegyelmének pár éve le nem jár —, és senki másra nem fognak szavazni, csak arra, aki legalább beszél erről. A középkonúaknak, milliónyi, éle" tét végigdolgozó embereknek azzal kell szembenézniük ezekben az években, hogy életük tőkeakkumulációja nevetséges tévedés volt, hamis pénzt gyűjtöttek szorgos munkával, talentumaik inflálódását nem állítja meg semmi. S ráadásul a kormánykoalíció naponta bűnbaknak bélyegzi ókét, akik eltűrték a Kádár-rendszert. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy a felnőttek milliói joggal várják el életük áldozatának átgondolt értékelését. Joggal várják el, hogy a politika ne tekintse őket újra és újra megfeddhető rossz gyereknek, és végre ténylegesen szabadak lehessenek, azaz hagyják őket békén. Mindazokat pedig, akiknek tényleg ráment az életük arra a rendszerre, akik pusztán életkoruk folytán is gondozásra szorulnának, azokat nem lehet felelőtlenül azzal kecsegtetni, hogy hátralevő éveiket a piaci egészségügy feketeerdei 'klinikáján töltik el. Nekik olcsó gyógyszer jár(!), kifizethető villanyszámla, fenyegetettségtől mentes mindennapi élet, méltó és tisztességes évek, ahelyett, hogy naponta kellene szembenézniük önmaguk megsemmisülésének veszélyével. Az ellenzéknek azt sem kellene elfelejtenie, hogy a demokratikus átalakulás gazdasági-szociális értelemben legnépesebb vesztes csoportját a nők alkotják. Hiszen a szocializmus — emancipatorikus ideológia és társadalom lévén — komolyan vette azt, hogy a nők többre valóak, mint hogy puszta szülőgépek, családban robotoló bábok legyenek. S bár tagadhatatlan, hogy a korai szocializmus rejtett motívumai nem voltak tisztességesek, hiszen egyszerűen a munkaerő árának leszorítására használták fel a nőket, de azok számára, ha tetszik, ha nem, mindez szabadságot is jelentett, hiszen végre megjelenhettek a társadalmi érvényesülés piacán. Az elmúlt rendszer legjobban működő intézményei épp a gyermekintézmények — a bölcsődék, óvodák, napközik — voltak. Joggal vívták ki nem egy nyugati szociálpolitikus irigységét, s lehetővé tették a nők számára a szabadságot és az érvényesülést, az egyenjogúságot. S a kormány most épp ezt kívánja viszszavonni, a nőket a család szentségének ürügyén visszakergetni a konyhába és a mosógép mellé, vág,' épp a patak partjára Rosszul tesz1 az ellenzék, ha keresztény úriemberek társaságában yuppie-macho mez ben tündököl, már csak azért is, mert minden második választó nő. Ahogyan azokról sem lenne szabad elfelejtkezni, akiknek szava azért nem hallatszik el Budapestre, mert nincsen telefonjuk, falujukba nem vezet bekötőút, a vonat peronja túl ahhoz, hogy botjukkal felkapaszkodhassanak, a buszon sem tudnak leülni, úgyhogy inkább nem utaznak és nem is beszélnek senkivel, csupán magukban motyoghat- I nak. őket nem vidítja fel a kárpótlási hivatal ajándéka sem, mert vagy erejük sincsen már ehhez a kaland- I hoz, vagy — horribile dictu — nem ' jár nekik vissza semmi, hiszen korábban is, egész életük során nincstelenek voltak. 'Tisztességes ellenzék — ahogy erf "*■ re az SZDSZ kísérletet tett a Phralipe független cigányszervezettel való kapcsolat kialakításakor — nem felejtkezhetne meg arról, hogy több mint félmillió ember él mindinkább a társadalom keretein kívül, akiknek élete mintegy katalógusszerűen tartalmazza mindazt, amiről a kormány és lassan az ellenzék sem vesz tudomást. Ez nem tankönyvi kérdés, hanem roppantul feszítő és fájó seb, amelyről nem lehet türelmet és megértést kérve prédikálni. Nincs értelme szómágiának, rejtőzködésnek vagy épp álcázásnak. A hiányt csak a baloldal tölthetné be. Vagy rászokik az egyesült ellenzék arra, hogy akként viselkedjék, amint kell — szociáldemokrataként —, vág' egyszerűen eltűnik. Jobboldali, absztrakciókban gondolkozó, szociális lelkiismeretet nem tanúsító kormányokkal lehetetlen a piaci liberalizmust szembeállítani. Tudomásul kell venni: nincs harmadik út. Ha a kor■ mány jobboldali, akkor az ellenzék‘ nek baloldalinak kell lennie. Ha az ellenzék nem vállalja ezt, akkor csupán látszatéletet él, csupán a parlamentben ellenzék. A társadalom jelenleg még hallgat, mindössze távolmaradásával tüntet. A szerencsétlen szerencsi eset tanulságait elsősorban az ellenzéknek kell levonnia, mit sem ér az infantilis öröm, hogy Kupa minisztert jégre vitték. Az ellenzék, a jelek szerint nem " érti meg, hogy saját sorsa, s az egész országé azon múlik, felismeri-e, mit jelent ez a csend, segít-e a hallgatagoknak megtanulni beszélni. Mert ha a megalázottak magukra maradván szólnak majd — mert az nem lehet, hogy ne szóljanak —, az már Kalibán ordítása lesz. S akkor viszont futhat együtt kormány és ellenzék, vége a magyar demokráciának.