Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)
1991-05-27 / 8047. szám
A Világ, 1991.V. 15. MAGYAR NEURÓZIS A politikai rendszerváltás lélektanáról Míg a politika színpadán többnyire megkomponált előadásokat látni, a lélek színpadán a politika csak homályosan és bizonytalanul dereng le A „lelkeket* szondázó közvélemény-kutatások adatai szerint hazánkban az állampolgárok többsége a politikával szemben tartózkodó, bizalmatlan. Nem kétséges azonban, hogy ennek a pillanatnyi közhangulatnak igen messzire nyúló történeti és politikai lélektani előzményei, okai vannak. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a magyar társadalom — s tágabban: a kelet-közép-európai régió - 1945 óta folyamatosan frusztrált állapotban van. Ennek a szakadatlan túlmobilizáltsági állapotnak híres-hírhedt, de mindenképpen traumatikus élményektől súlyos dátumai -1953,1956,1968, 1981. A hol felülről, hol alulról elindult vagy kezdeményezett „változás* és „átalakulás" - (ellen)forTadalom és (ellen)reform - végül is társadalmi kimerültséget okozott Az 1980-as évekre a magyar társadalom lelki kimerültsége többek között az egészségromlásban, a tömeges kiegyensúlyozatlanság és labilitás minden társadalmi rétegre kiterjedő jeleiben, összességében a „néma társadalom* passzivitásában érhető tetten. A passzivitás Magyarországon egyértelműen a politika által kondicionált védekező magatartás, az emberek számára a politika évtizedekig „távoli" ügy, legfontosabb életstratégiájuk pedig a túlélés volt. Sokan el sem tudták képzelni, hogy a rendszer megváltozhat, a „létező szocializmus" még a legelszántabb ellenzéki körökben is az örökkévalóság evidenciájával bírt. Ezért nem csoda, hogy a rendszerváltozás kezdeti időszakában egy-egy radikális követelés, nyíltan kimondott, noha mindenki által ismert (csak tabunak számító) igazság riadalmat, ijedtséget, megrökönyödést - és persze nagy megkönnyebülést, felszabaduláséTzést is - okozott. Tévedés lenne azonban ezt a „vakságot* valamiféle tudatlanságnak, netán gyávaságnak ítélni. Magyarországon ugyanis a folyamatos frusztráció és a mindenkori politika által kondicionált védekező magatartás szinte „nemzetkarakterológiai* szinte rögzült, s pesszimista világképet, életérzést (szorongást, depressziót) alakított ki. Ez a „magyar neurózis" mindazonáltal nem valamiféle nemzetkarakterológiai átok, misztikus borongás, mert pontosan meghatározható materiális (sőt pénzügyi) oka volt: nálunk a lakosság dinamikus rétegeinek történeti tapasztalata úgy alakult, hogy sorsuk javulását nem a hiteitől, hanem az adók csökkenésétől várhatták. Kelet- és Közép-Európában ugyanis a gazdaság általában tőkeszegény volt, s az állam túlsúlya okán a társadalmi termék újraelosztásának legfőbb módja - ma is - az adó. Itt tehát paradox módon az a magatartás vezetett eredményre, amely a rossz kilátásokat hangsúlyozta, hiszen a terheket csak így remélhette csökkenteni. A pesszimizmus az állam gazdasági és politikai túlsúlyával szembeni védekezés volt. Az állam saját legitimációját ezért nem is nagyon építhette a társadalmi és egyéni autonómiákra, hiszen ezek inkább veszélyt jelentettek számára. A legitimációs zavarban szenvedő mindenkori állam és az eredendően is gyér autonómiájukat eltitkoló közösségek és egyének kölcsönös félelme az a közös történelmi tapasztalat, ami nálunk a-rendszerváltozás ellenére jelenleg is diagnosztizálható - „örök" politikai-; passzivitást, bizalmatlanságot kondid- j onálta. A kommunista államszervezet 1917
