Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-10 / 8038. szám

Maygar Hírlap 1991. Május 6.

Ák

A közép dicsérete és bírálata

Az ógörög és a régi kínai filozófia (Püthagorász, Platón, Arisztotelész, valamint Lao-ce és a taoizmus) óta tudjuk, hogy a középnek, a középútnak kiemelkedő szerepe van mindenben: a dolgok, szervezetek létezésében, fennmaradásában csakúgy, mint az emberek egymás közötti viselkedésében, a politikában és mindenekelőtt az erkölcsben. A minőséget mindig a: mérték határozza meg, a mérték lényege viszont a szélsőségektől való tartózkodás, az aranynak nevezett közép vagy — ahogy Berzsenyi Dániel is mondta — az arany középszer (ami éppen nem azonos a középszerűséggel). A bátorság nemcsak a gyávasággal ellentétes, henem az oktalan vakmerőséggel is, a jóság nemcsak gonoszsággal, de az ártalmas jámborsággal. A közép nem egyenlő a halott átlaggal, hanem szervező erő, mozgató központ, miként a szervezet szíve és agya. Ha tehát olyan társadalomra törekszünk, amelyet a biztonságos haladás, az egyensúly és az emberek jóléte határoz meg, akkor ezt kell szem előtt tartanunk.

Szociológiai vizsgálatok sora bizonyította be például, hogy a társadalom egyensúlya, biztonságos fejlődése a „középosztályok” erején és stabilitásán múlik. Mekkora része a társadalomnak az, amely eljut erre a szintre, élvezi a fejlődés vívmányait, biztonságos a békessége és a jövője, harmonikusan neveli a jövő nemzedéket, megelégedett, testileg-lelkileg-szeliemileg egészséges és mindezek következtében hordozni képes a társadalom terheit. A fejlett társadalmakban az így értelmezett középosztály meglehetősen széles, a lakosságnak mintegy a felét is magában foglalja — ezért a társadalom jobban el tudja viselni a mindkét oldali szélsőségeket. A mi kelet-közép-európai társadalmi szerkezetünknek viszont az talán a legnagyobb hiányossága és veszedelme, hogy ez a középosztály vékony, és minél vékonyabb (mert a jelenlegi gazdasági helyzetben éppen az a veszély, hegy még vékonyodik), annál meredtebben néznek egymással farkesszemet a szélsőségek: a gazdag

felsőosztály és a lumpenizálódó „hátrányosak”, a szélsőjobb és a szélsőbal.

De hogyan van ez a politikában?

Erről kell elgondolkoznunk mostanság, amikor a politikai közéletben ismét egyre többet emlegetik a közepet, vagy elegánsabb szóval: a centrumot. A már működő pártok egy része előszeretettel vallja magát „nemzeti középnek" és kíván építeni a „keresztény-nemzeti” középosztályra. Mások viszont azt hirdetik, hogy új politikai erőnek kellene alakulnia, mely az eddiginél hathatósabban tömöríti ugyanezt a centrumot, és szintén a társadalom középső rétegeire támaszkodik.

Ha azonban itt van az ideje a középnek, akkor itt kell lennie a balnak és a jobbnak is — hiszen ahol közép van, ott szükséges, hogy oldalak is legyenek. Furcsa módon azonban ez már korántsem látszik ilyen természetesnek. Se szeri, se száma azoknak a nyilatkozatoknak, amelyek szerint jobb- és baloldal már elavult, idejétmúlt fogalmak. Még olyan, nemrég magukat még egyértelműen a baloldalra soroló jeles személyiségek is ilyesmit fejtettek ki, mint Konrád György, Hankiss Elemér vagy legutóbb Pozsgay Imre.

Hogy miért van így, annak „titkát” az Új Márciusi Front egyik ülésén fejtette meg az egyik előadó (P. Szűcs Julianna). Két történelmi pillanatot idézett, amikor jeles államférfiak ugyanezt hirdették meg. „Véletlenül” mindkettő kultuszminiszter volt: az egyik Hóman Bálint, a másik Révai József. A jobb- és a baloldal idejemúltságának tétele mindkét esetben egy határozott jobbra-át elé tett teoretikusan szépelgő selyemfátylat. (Jobboldalinak nevezvén a sztálini diktatúrát is, mivel az.) A baloldal be szokott dőlni ennek, és csak akkor veszi

észre magát, amikor a selyemfátyol selyemzsinórrá változik. Nem állítom tehát, hogy megnevezett kortársaink a selyemfátyol elhelyezésében közre akarnának működni, csak azt, hogy milyen pszichózis hatása alatt nem veszik észre a történelmi analógiát.

Manapság ugyanis hasonló folyamatok jeleit kell megfigyelnünk. Kibontakozóban van egy kétszintes jobboldaliság. amelynek emeletei egymástól a radikalizmus fokában különböznek, de mindkettő messzebb van az európai középjobb konzervativizmustól. Első szint: centralizáció, a késő-sztálinikádári hatalomszerkezet átvétele, keresztény-nemzeti díszruhába öltöztetése, a privatizáció lassítása, a reprivatizáció gyorsítása, az 1945 előtti Magyarországgal való jogfolytonosság helyreállítása, a közben történtek teljes kitörlése, számonkérés, bosszú, Justitia. Második szint: ha a helyzet mégis összezavarodik, ha mindez nem vezet eredményre, akkor jöhetnek a szigorúbb megoldások, a demokrácia „lazaságainak” felfüggesztése, a „rendcsinálás”, a nemzet homogenizálása az arra alkalmas, kipróbált, hűséges, kemény mag vezetésével. Különösen fontos, hogy meg kell tartani a két szint közötti átmenet lehetőségét, gondosan meg kell őrizni azokat az erőket, amelyek a fordulatot szükség esetén végrehajtják.

Jobb- és baloldal egymást feltételezik, egyik nincs a másik nélkül. (Ha már csak az egyik lenne, az egész valóban értelmetlenné válna.) De ahogy már nem egyszer megtörtént: a frissen kivívott embrionális demokráciában a jobboldal gyorsabban szerveződik, mint a bal.

Ezért most mindenek előtt annak van az ideje, hogy a baloldal felébredjen és szakítson önmaga

szégyenlős feladásának valóban időszerűtlen gyakorlatával.

De mi következik mindebből a középre vonatkozólag?

Igen, a magyar politika valóban akkor kerülhet egyensúlyos állapotba, ha a közép tartósan megerősödik és győz a szélsőségekkel — mindenféle szélsőséggel szemben. Ebben az értelemben tehát igazuk van mindazoknak, akik működőképes, ha úgy tetszik nemzeti centrum kialakításán fáradoznak.

Borzasztóan és veszedelmesen tévednek azonban, ha azt hiszik, hogy ez a centrum majd színezet nélkül, mint se nem jobb-, se nem baloldali erő válhat önálló tényezővé.

Nem! A lehetséges és szükséges centrum nem lehet színtelen, és véleményem szerint nem is szorítkozhat egyetlen pártra. Csak úgv jöhet létre, csak úgy erősödhet meg, csak úgy válhat az ország sorsát valóban meghatározó erővé, ha mint a középbal és a középjobb orientáció egymással türelmes szövetsége valósul meg. (A szövetség nem feltétlenül jelent közös kormányzást, de mindenképpen jelenti egymás kölcsönös demokratikus elismerését és a szélsőségekkel szembeni közös fellépést.)

Dicsérem tehát a közepet, dicsérem a politikai centrumot — pontosabban dicsérni szeretném és dicsérni fogom, ha majd meglesz. De éppen mert kívánom, hogy egyszer megtehessem, bírálni kell a mai törekvéseket. Napnál világosabban ki kell mondani, hogy a leendő igazi politikai közép megteremtésének ma nem egy külön centrum megszervezése a legjobb eszköze és módja, hanem a baloldal (a középbal) megerősödése, összefogása, szövetsége. Hogy az egyensúly létrejöhessen és a kocsi fel ne billenjen.

Aki tehát valóban a szélsőségektől mentes, harmóniára és biztonságra törekvő centrumpolitikát akar ma Magyarországon, legjobban teszi, ha először is a baloldal megerősödésén fáradozik.

VITÁNYI IVÁN

Napnál világosabban ki kell mondani, hogy a leendő igazi politikai közép megteremtésének ma nem egy külön centrum megszervezése a legjobb eszköze és módja, hanem a baloldal (a középbal) megerősödése, összefogása, szövetsége. Hogy az egyensúly létrejöhessen és a kocsi fel ne billenjen.