Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)

1991-04-30 / 8033. szám

tam, mindenhol a pénz, meg a gondok. Ha csak a sebeinket nyalogatjuk, abból nem lesz előrelépés! Itt van például Mariazell! Jártak már Mariazellben?

Én nem jártam, Klárika járt.

— Micsoda paradicsomot varázsoltak az osztrákok oda, pedig az nem Máriapócs!

Itt Klárikánál udvariasan elpattan egy húr.

— Azt nem tetszik gondolni, hogy mások a gazdasági körülmények Ausztriában? - így a polgármesternő a képviselőhöz.

— Jaj Klárika, persze, hogy mások. Nehezebb is megközelíteni, mert hegyek között van. De én a modellről beszélek. A struktúrából lehet meríteni. Hát milyen nagyszerű bazársort lehetne itt építeni kegytárgyaknak! Egy porcelántányér, bele a pápa képét — I háromszáz forint!

Klárika feljajdul.

— Hát ez az, amit nem enged az egyház! Ami a pápa látogatáshoz kapcsolódik, az az ő kizárólagos bevételük.

— Mindent csak nem sajátíthat ki az egyház! Csináljanak képeslapot a faluról. Nem kell ahhoz a pápa. Vagy a templomról.

— Azt se engedi az egyház.

— Van fánk Klárika? Van. Összeáll itt néhány tucat ügyeskezű ember, és fatárgyakat készít. Esztergál, fényez és eladja jó pénzért. Vagy pékség, hentesbolt. Önkormányzati részesedéssel. Én mondom, minimum 50 ezer hamburgert el lehet majd itt adni. Pici kolbász, itt termelt tormával, belenyomni a zarándok kezébe! Ez a jövő.

— Mi erről a véleménye Klárika — kérdem.

— Én itt élek. Csak ennyi.

A képviselnek még van egy ötlete.

— Vagy a rózsafűzérek. Rengeteg fiatal lány nyakában látok keresztet meg rózsafűzért. Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Lengyelországban megtömött lovaskocsikról árulják a bóvlit. Bóvli plusz egy matrica Máriapócsról, és veszik, mint a cukrot.

* * *

A híres templom kőhajtásnyira van a polgármesteri hivataltól. Tetejét most fedik rézzel, messzire hangzik a kopácsolás. Bent a jól ismert hűvös levegő fogad. Hamarosan kezdődik a félhatos esti mise. Nyolc-tíz valószínűtlenül idős, fejkendős asszony imádkozik hangosan egy csokorban. A bejárattal

szemközti falról A Könnyező Szűz Mária néz rám rezzenéstelenül. Vagy inkább várakozón? Évente félmillióan jönnek el Európa minden részéről, hogy láthassák. Hogy erőt merítsenek, hogy meggyógyuljanak. A képtől jobbra és balra számtalan márványtáblás felirat és aranyosan csillogó ékszer emlékezteti az idejövőt: a hit hegyeket tud mozdítani. A főoltár ! előtt persely, kétoldalt hat nyelven kiírva, hogy adományok. A fej- ' kendős nénik tekintetétől kísérve indulok kifelé. Az ajtóban egy másik perselyt pillantok meg: ez a szegények perselye. Rajta csekkhalom. „A Magyar Katolikus Püspöki Kar II. János Pál pápa látogatása Közérdekű Kötelezettségvállalás'— olvasom a sárga átutalási postautalvány alján.

Visszafelé félúton találkozom a korábbi tisztviselővel.

— Hallom, gond van a helypénzzel — kezdem a beszélgetést.

Mosolyra induló arca egy pillanat alatt elkomorul.

— Le is mondok, ha az lesz amit ők akarnak.

— Miért, mit akarnak?

— Hát, tizenkétezer forintot folyóméteréért. A legolcsóbb lenne háromezer. Hát, hogy nézzek én azoknak a szemébe, akik eddig tizenöt forintot fizettek egy négyzetméterért plusz áfa. Nem mondom, legyen most több valamivel. De hát ezek nincsenek tisztában a valósággal.

— De ha mégis, maguk is jól járnak.

— No, ez se biztos. Mert akarják az egész bevételt. Jó, mondom én, odaadjuk a felét, de akkor ők is

I adják a fele perselypénzt!

I — Mennyi perselypénz gyűlik lösszé egy ilyen búcsú alkalmával?

■— A Jóisten annak a megmondhatója. De nem két fiHér, az biz- ‘ tos. Plusz a valuták, ugye.

* • *

Kocka Jánosnéval csak pár szót tudok váltani. A hivatalsegéd épp a bejárat előtti kövezetét súrolja.

— Megszaporodtak a vendégek Máriapócson?

— Ajjaj! Jönnek-mennek. Nem győzök kóláért futni a boltba. Meg kávéért.

— Akkor maga nem örül annyira a pápának.

— Csak ezt a nyarat éljük túl.

— Elmegy majd a Szentmisére?

— Lesz nekünk-5itt dolgunk

elég. Meg oda se nagyon férnénk a sok emberiségtől.

Klárika tűnik fel az ajtóban Dr. Szendreivel. Közös nevezőre juthattak, mert mindkettő mosolyog. Kicsit összetapodjuk a frissen súrolt kövezetét, míg elbúcsúzunk a képviselőtől, ó Nyíregyházára megy, mi meg a terepre. A templomtól odalátni. Ez is volt a cél, magyarázza a polgármesternő, már kint a földeken a leendő oltár helyén. Az oltár mögött ugyanis jól lehet majd látni a Bazilikát. Egyelőre még se oltár, se szektorok, (tíz kilométernyi faanyag kell a körülkerítésére), se híd, se fedett csatorna. Csak a hatalmas, zöldellő, enyhén hullámos föld, egyik oldalon házak, a másikon meg a végiben erdő. Tavaszi eső permetez, esernyő alól folytatja Klárika. Egyébként nincsen vita köztünk, ne gondolja. Ötven-ötven százalékban osztozunk a helypénzen az ' egyházzal. Meglátja, úgy megy itt > majd minden mint a karikacsapás. Ahogy döcögünk tovább a Búcsútér felé, kerékközépig süllyedve a homokos úton, a polgármesternő szelíden sorolja: negwenezer személygépkocsi és hatezer autóbusz számára kell majd parkolót készíteni. A faluban pillanatnyilat 12 százalék a szilárd útburkolat aránya.

A Búcsú-tér most azért fontos, mert két helikopternek lesz hely leszállni rajta. A futballpálya nagyságú terület útfelőli szélén feszület áll s mellette egy kis kápolna. A kápolna le van lakatolva, de egy kis résen keresztül itt is lehet adakozni. Az út másik oldalán a temető.

— A napokban közös temetőtakarítás lesz— mondja Klárika.

— Mivégre?

— A Szentatya felülről érkezik.

— És mindent lát?

— Igen. És a héten közmeghallgatásra is készülünk. Kiküldtük mind a hatszáz családnak a meghívót. Aki akar jön.

— Faggatják az emberek?

— Hát persze, mindenkit érdekel mire jut Máriapócs.

Sok szerencsét kívánok Klárikának, és igyekszem vissza a majdani szertartás helyére, mielőtt teljesen besötétedik. Kiváncsi lennék egy máriapócsira, aki majd az ablakából, könyökölve nézi végig a szentmisét. Találomra csöngetek be az első mezőszéli házba.

— Szeressük, hogy jön — válaszolja kérdésemre Tejfel Miklós, ötven fölötti testes férfi, az elkép-