Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-30 / 8033. szám
Miért szól a harang? ^r< Szegényebbek leszünk egy jelszóval június 30. után. Nem lesz miért kiabálni sem márciusban, sem októberben, sem november 4-én, -hogy „ruszkik haza!”. Nem aggódom persze, akiknek egyéb gondolatuk sem volt, meg fogják találni a következő, ízlésüknek való mondatot, ami kellőképp borzolja az emberek idegeit és ami okot ad majd, hogy a szélsőségekről, aránytévesztésről meditáljunk. De aránytévesztésre nem kell novemberig várni. Ha visszhangra talál a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének felhívása, mely szerint június 30-án, az utolsó szovjet katona távozása alkalmából, egy órán át szóljanak a harangok országszerte, akkor igazán nem lehet panaszra okuk a legkiabálóbb kiabálóknak sem. Méltó módon búcsúztathatják szeretett Jokeriiket, amit mindig kijátszottak hangos asztalcsapkodások közepette az. elmúlt két év során. Legutóbb épp egy hete, megtűzdelve immár a nem is burkolt fenyegetéssel; a június 30. utáni, egyhónapos, gyorsított, „igazi rcndszerváltás”-sal, s azzal, hogy addig is „érezze magát mindenki politikai fogolynak”. Ám túl egyszerű lenne néháily száz vagy ezer archivált indulatú ember számlájára írni a tervezett országos harangkongatást. A harang nem valamiért. hanem valami helyett szól. Mint ahogy 1456. június 29-én III. Calistus pápa, a tényleges katonai segítség helyett adta ki az „Imádságok bulláját” — amelyben elrendeli a déli harangszót, így könyörögvén a győzelemért a török ellen. Tán nem követek el szentségtörést, ha feltételezem: a nándorfehérvári diadal inkább köszönhető a védők elszántságának, Hunyadi János hadvezéri képességének, vagy Dugovics Titusz hősiességének, mint a frissiben elrendelt déli harangszónak. Ám húnyjunk szemet e kegyes történelmi csúsztatás felett, s legyen továbbra is a harangszó az egykori győzelem emlékeztetője. De miért szól majd a harang 1991. június 30- án egy teljes órán át? Volt-e Dugovicsunk, Hunyadink, voltak-e mindenre elszánt védőink? Egy pillanatra sem feledkezve el 56 mártírjairól (értük 1989. június 16-án szólt a harang), a válasz: nem. A legvidámabb barakk konstrukciós hiba miatt, önmagától omlott össze — még ha voltak is bátrak, akik nekiveselkedtek a deszkapalánknak. A kacsintgatós szocializmus magától hunyta le szemét: végelgyengülésben. S ha már bátorságot említettem, ma bátorság épp ahhoz kell, hogy ne önáltatások, újhamis illúziók, ideológiák mentén keressünk kiutat a romok közül. Márpedig az utolsó szovjet katona távoztának ily, egyórás szakadatlan harangozással való ünneplése épp ebbe az irányba mutat. Ez év június 30.-nak ugyanis nem győztese, hanem nyertese van. Fél évezred nyomorúsága, véráldozatai, elvetélt kísérletei után most úgy nyerjük el a hőn áhított függetlenséget, hogy szinte csak a ’cezünket kell kinyújtani érte. És úgy nyújthatjuk érte a kezünket, hogy nem kell félni közben se bottól, se pallostól. Nem ki — beűzetünk a paradicsomba. Megszaggatni ruhánkat e történelmi ajándék miatt persze, nincs okunk. Okunk van viszont körültekintően élni e szabadságadta lehetőséggel. A tervezett egy órás országos harangzúgásról pedig sokminden állítható, csak az nem, hogy körültekintő. Nem körültekintő a rendszerváltás leglátványosabb, leghangzatosabb gesztusává emelni egy olyan eseményt, ami leginkább ellenérzést válthat ki egy indulatoktól feszülő háromszázmilliós országban, egy olyan eseményt, ami végülis két állam békés, tárgyalásos megegyezésén alapul. Persze ki örül annak, ha hazája földjén idegen és potenciális veszélyt jelentő katonák állomásoznak? De gyanítom, ha lehetett volna e kérdésről közvéleménykutatást végezni a 70- es, s főként a 80-as években az embereket leginkább foglalkoztató kérdésekről, az „ideiglenesen hazánkban tartózkodók” ügye nem lett volna dobogós. Az már inkább, hogy nem lehet közvéleménykutatást végezni. A kettő persze összefügg. Ám jól látjuk ma már a közvéleménykutatás szabadsága nem a szabadság maga. Elfelejtett ősök árnyai magasodnak fölénk — amit harangzúgással nem lehet elriasztani. Ünnepléssel sem. Hiába keseregnek jeles politikusaink, hogy nem tudunk ünnepelni, örülni eredményeinknek. Koholt katarzissal — már ha katarzis egyáltalán a hatvan perces harangkongatás — nem lehet helyettesíteni elmaradt győzelmeket, létre nem jött kézfogásokat, a közösen végiggondolt gondolatot. Egy órás harangzúgás nem pótolhatja sem a polgári öntudatot, sem a civil kurázsit, sem a győzni tudás örömét. Hamisan szólnak hát majd — ha szólnak — a harangok június 30'án. Hamisan, mert azt hirdetik, túl vagyunk a nehezén és megszabadultunk a gonosztól. Hamis ez a kongatás, mert ugyanolyan végletet képvisel, ugyanolyan álpátoszos módon, ahogy ez az elmúlt 45 évben történt. Az sem volt igaz — ez sem az. Az első szabad reggel annyiban különbözik majd az utolsó nem szabadtól, hogy a lapokban mérlegeket olvashatunk, gazdaságit és politikait egyaránt a közel fél évszázadról és olvashatunk majd szabad politikai szónoklatokat egy szabad ország szabad vezetőitől, s esetleg még az is kimondatik hivatalosan, hogy június 3o-a — spontán népi kezdeményezés nyomán — immár a szabadság napja. Aztán jön a második szabad reggel, s ez már semmiben sem különbözik majd az utolsó nem szabadtól. Újból és újból megtapasztaljuk hibáinkat, hiányosságainkat és újból kapaszkodhatunk majd a ló másik oldaláról, fel a nyeregbe, hogy minél hamarább magunk mögött hagyjuk ezt a harangzúgásos, romos pusztaságot. REJTŐ GÁBOR o*-c Magyar Hírlap, 1991.IV.23.
