Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-22 / 8028. szám
Magyar Nemzet, 1991.IV.17 Lo Yan-e többpártrendszer Magyarországon? Ha a kérdést a jogi oldaláról nézzük, akkor van; minden szabályosan zajlott, a nyugati demokrácia elvei szerint a törvénytelen hatalom felbomlása, s egy új, legitim politikai rendszer kiépítése. Ha viszont a pártokat nem csak jogilag konstruált társadalmi szervezeteknek tekintjük, hanem történelmi-társadalmi képződménynek is, melyek az adott állam polgárainak meghatározható politikai cselekvéseit és akaratnyilvánítását is feltételezik, akkor igen erős kétségeink lehetnek működő pártjaink polódiságát illetően. A mai értelemben vett politikai párt a polgári társadalom korai korszakában született pártok örököse. Az eredethez való kötöttségé legitimációjának fontos, nélkülözhetetlen eleme. Mindaz, ami a mai posztmodem társadalmakban a pártok eredeti sajátosságaiból elveszni látszik (elkülönült társadalmi csoport érdekképviselete, pártharcok heves dinamikája, a pártokkal való azonosulás erős és mély kontúrjai), az közvetetten, történelmi legitimációként, új sajátosságokká transzformálódva mégis jelen van. A párt a polgár politikai aktivitásának terméke. Nemcsak a választások révén, hanem a mindennapi cselekvések sajátos politikuma által is. A polgár a saját pártjához való viszonyában a többi párttal is konstruktív politikai viszonyt teremt. A polgár a párttal mag at is választja, biztonságát, jövőjét, civilizációját Persze mindez így egy kicsit elvont nem ilyen nagyszerű és egyszerű, de fogalmazásmódom azért megengedhető, mert a jól működő demokráciáknak a polgár számára nincs alternatívája. Hogy állunk mi? Nézzük először a hagyományokat. Azokban a korszakokban, amikor pártstruktúra működött, sohasem volt nyitott és teljes a politikai küzdőtér. Sem a monarchia idején, sem a Horthy-korszakban, sem a második világháború után. Ezért ezeknek a korszakoknak a pártjai felemás képződmények. Az első két esetben a hatalommegosztás megelőzi és meghatározza a pártok politikai szereplését. A harmadik esetben a kétévi szabadságot a totalitarianizmus zavartalanul készülő gépezete teszi illuzórikussá. Ráadásul mindhárom korszak határán súlyos történelmi, politikai törésvonalak húzódnak, a korszakok közötti kapcsolatok rendkívül ellentmondásosak, természetesen pártszempontból is. Nos, ez a töredezett és fogyatékos történelmi pártstruktúra a szocializmus réven szemétdombra kerül. Negyven év után, 56 felvillanása ellenére is, nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonytalan értékű, riasztó állagú örökség áll rendelkezésünkre. Még két további probléma is említést érdemel. Egyrészt az, hogy Magyarországon a partalakulas folyamata egy olyan szinten rekedt meg, amit egy félfeudális társadalmi-politikai rendszer lehetővé tett, ez aztan nemcsak kompromittálódott, hanem létalapjait is elveszítette. A*háború után egy polgári alternativa kimunkálására nem jut idő, a baloldal pedig a kommunistáknak való behódolás miatt kap végzetes csapásokat. A jelentősebb tömegbefolyással rendelkező egykori pártok tehát, egy kivétellel, nem remélhettek könynyű és gyors feltámadást. Nem véletlen, hogy épp a Kisgazdapárt tudott beékelődni az új pártalakulatok közé, de az sem véletlen. hogy mindmáig nem képes tisztába jönni saját magával. Másrészt az a probléma érdemel figyelmet, hogy a kommunista rendszer számára félbemaradt polgárosodás igen kedvező történelmi talaj volt. A vehemens tagadás történelmi cinizmust takar. A régi rend számos finom eleme csak dialektikus tagadásban részesült, az igazi kérlelhetetlenség a polgári alternatíva csíráit pusztította. Így hát az öszszeomlott rendszer gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt látszat szerint gondolnánk. Van tehát egy lappangva, deformálódván túlélő premodern bolsevik hagyományún k. Az újjászerveződő történelmi pártokra tehát vesszőfutás várt. Reális helyzetérzékelésiikhöz semmiféle fogódzó nem maradt. A munkásnak, vállalkozónak, alkalmazottnak, hivatalnoknak, értelmiséginek, gazdálkodónak, kereszténynek, nem kereszténynek több közük van egymáshoz, mim egykori önmagukhoz. Mindannyian a Kádár-korszaik negativ polgárosodásának jegyeit viselik magukon. A kommunizmus minden korábbinál mélyebben felforgatta az emberi viszonyokat. Az agónia első 'határozott jelei azonnal felébresztették a pártalapítási ambíciókat. Minden olyan magától értetődőnek látszott, a lehet is és a kell is. Nézzük az új pártok sorsát. Az első két helyen álló MDF és SZDSZ mögött egy-egy meglehetősen szűk korú értelmiségi, szellemi csoport van. Mindkettő ellenzéki múltra tekinthet vissza, az SZDSZ múltja markánsan politikai, erős szervezettséggel bírt, de ennek komoly elszigeteltség, sajátos illegalitás, s exkluzív mozgalmiság az ára. Az MDF előzményéi tágasabbak, de bizonvialan körvonalúak a nyilvánosság peremen vannak, de nincs politikai karakterük. Ez a két csoport arra xeszült, hogy a jövendő partok szellemi elő készítőiéként, katalizátoraként működjön. Erre a folyamatra azonban nem maradt idő. Az állampárt gyors paralizaiodasa új politikai teret teremtett, a történelmi pártok Újjáalakulása komolytalan színjáték** vált. a két szellemi csoport, eg> massai is rivalizálva, partnak nyilvánította magát. Ezzel, látszólag, az interregnum problémája megoldódott, a másik, kínálkozó megoldást a két párt együttes erővel megakadályozta. (Nem jött létre elnöki kormányzás.) A hatalom kérdésé ezzel mégsem dóit el. Egy év után vált teljesen nyilvánvalóvá, a gyorsított ütemben előállított kormányzati hatalom és az új parlament, sajnos, nem igazán működőképes. Ördögi korók jöttek létre. A két part ádáz tusakat vívott, ettől várták ingatag társadalmi pozícióik megerősödését, de az ellenkezője következett be, a választók kétségéi erősödtek fel. Belekeveredtek szellemi csoportjaik vitájába, s ezáltal partszerűségük elmosódottabba vált. Versengtek aniikommumzmusokban, ez azonban a lakosság olyan szélsőséges beállítottságú rétegeinek tetszett csak, akik ellene vannak a demokratikus megoldásnak. Mindegyik párt a maga kizárólagos igazsaga védelmezésében vélte megtalálni a megfelelő politikai taktikát, Így összpontosított támadással, „sikerült" a lakosság politikai passzivitását átörökítenie, sőt, általános, nyílt bizalmatlanságot teremtenie. (A Kádár-korszak utolsó két évtizedében a politikai vezetés hatásos propagandája következtében a közvélekedés szerint: „aki dolgozik, az boldogul”. Ma áz a köznapi ítélet: „az új hatalom mohosága a boldogulás akadálya".) A pártok a választások után félbeszakították párttá válásuk történetét, úgy vélhették, ezentúl a parlamentben, a parlament által dőlnek el a dolgok Csakhogy a parlament nem pótolhatta a társadalmi szervezettseget, és a köznapi legimitást. Ellenkezőleg, a parlament eredményes működésének ez előfeltétele, s hiányában az Országgyűlés lebegő hatalmi helyzetbe került. A pártok nemcsak magukról feledkeztek meg, hanem a társadalmi intézmények, szervezetek szeles •köre iránt is elutasitóak voltak. Tálán tisztaságukat féltették talán valami mast, mindenesetre ezzel is hozzájárulták az általános hatalomnelküliseg kialakulásához, és a rejtett hatalomelosztás felerősödéséhez, összegezve: A partok nem tudtak megbirkózni azzal a helyzet tel. hogy a rendszerváltás az ere dendöen felemás polgári-politika lény felszámolására törekvő ha talom összeomlása által kóvetke zett be, a hatalomváltást a polgá rok politikai ébredése igen csekély mértekben kísérte. Három parlamenti pártró: nem esert szó eddig. Nerr a két vezető párt stílusában politizálnak ugyan, de mozgásterük elég szűk. A Fidesz magára hagyva az SZDSZ-t önemesztc csatározásaiban, az egyetlen parlamenti part, amelyik kepes volt igazi politikai utat találni a maga szamara. Nem véletlen, hogy a hatparti egyeztető tárgyalás javaslatával kezdeményező szerepbe került. Sikerét az sem kisebbíti, hogy felértékelődésében legalább olyan nagy súlya van a vetélytársak fogyatékosságainak, mint sajat konzekvens magatartásának. A Fidesz mint párt. jelenlegi konstrukciója szerint, aligha alternatíva, de a politikai demokrácia szellemi katalizátorává válhat. A kereszténydemokratáknak a gyengeség vált javukra. Semmit sem akarhattak olyan nagyon, hogy az ütközet is vállalható lett volna. A depoliuzáltsag egy ideig erősítheti őket. Az MSZP számomra megfejthetetlen. Hol baloldali alakzatnak látsz-k, hol obsitosok szövetségének, hol egy láthatatlan hatalmi játszma legális ügyvivőjének, hol meg az egykori politikai elit integrációs szervének, egvíajta purgatóriumnak — de partnak nem. A többpártrendszerű pluralista hatalmi rend említett fogyatékosságaiból egyáltalán nem következik, hogy a modellel volnék elégedetlen. Ma már a hatalommegosztás másfajta konstrukcióját sem kívánnám. Ehhez ugyanis válságon keresztül vezet • legrövidebb út. Jó volna persze, ha megérinthetnénk, tovább informálhatnánk azt, ami létrejött, s nem kellene attól félnünk, hogy széthull elemeire. A pártok választás előtt állnak: vagy megpróbálnak ezentúl megfeledkezni előpárti érdekeikről, s alkalmi megbízottként ellátni a rájuk bízott feladató*kát, ezek közé számítva a politikai érdek tagoltság és érdekkifejezés új rendjének a kialakí« tását. Vagy igyekeznek pártokká válni, megszólítva a polgárt, kizökkentve zilált undokságából. Ha igyekezetük nem is jár sikerrel, azért a történet, amibe szívesen feloldódnának, elkezdődhet végre. Nem volna jó, ha egy késleltetett robbanás közvetlen előidézőjének szerepet játszanék csak el. Takács Géza 1
