Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-19 / 8027. szám
Magyar Nemzet 1991. Április 16. A fejletlen konzervativizmus Magyarországon (2.) eglehetósen sikeresek vol-JL tak eddig a populisták, ezért célszerű, hogy eszméiket röviden ismertessük. A magyar populizmusnak hosszú és bonyolult története van, és lényegében úgy kell tekinteni, mint a társadalom egy részének reakcióját a modernizálás nehézségeire, különösen a század első telében. A kormánypárt és a parasztpárt közötti konfliktusok a harmincas években a populista eszmék fellendülését hozták. Sok ilyen eszmének még ma is vannak képviselői. Höviden, a populisták abból a gondolatból indulnak ki, hogy a nemzet a lét alapja, mert a nemzet olyan szerves közösség, melyet idegen, modem mesterkedésektől fenyegetett érzelmi kötődésék tartanak össze. A populisták a nemzetet politikai kategóriának is tdkintik, érveiket ezért erősen moralizáló, gyakran meglehetősen manipulativ szóhasználat jellemezte, ami elkerülhetetlen, mert az érzelmek döntő szerepet játszanak világnézetükben. Felfogásuk szerint az egyén döntéseit és a személyes teljesítményeket alá kell rendelni a köz javának, miközben a fogyasztói szemléletet önzésnek minősítik. A populista gondolkodás alapja az önálló, önellátó és patriarchális parasztcsalád, a magyar nemzet legjobb értékeinek mentsvára, amelytől idegen a pénzforgalmon nyugvó gazdasági tevékenység, s mezőgazdasági tevékenysége inkább az apák örökségén, mint az árutermelésen nyugszik. Mivel a mai Magyarországon ez a paraszttípus már szinte teljesen eltűnt, a populisták ideálképe ma a két- vagy háromgyerekes, stabil kiscsaládra koncentrál, melynek szerények az igényei, viszonylag alacsony a műveltségi színvonala, de magasabban áll, mint a lumpenproletariátus, nem utolsósorban azért, mert a „lumpenelem" szón a cigányokat értik, ákik természetesen a magyar nemzeten kívül állnak. A populisták így fogalmazzák meg a demokrácia és a modernek kihívásaitól félő alsó középréteg és a felső munkásréteg gondjait és kívánságait. Az antiszemitizmus ennek a felfogásnak nem automatikusaikotórésze ugyan, de a zsidókérdés szükségszerűen összekapcsolódik a populisták álláspontjával, mert a zsidók a magyar történelemben játszott sajátos szerepük folytán a XIX. században a modernizálás vezető erőihez tartoztak, ezért a modernek idegen értékrendje képviselőinek számítottak. A populisták közül sokan, ha nem is mindenki, az antiszemitizmust ismét politikai napirendre tűzték, kijelentve, hogy zsidók nem lehetnek a ma,gyar nemzet tagjai, ezért politi- Ikai eszméik gyanúsak és idegenek. Sok ilyen eszmében félreérthetetlen utalásokat találunk [arra, hogy a szabadelvű demokrácia megteremtése Magyarországon nem egyéb, mint a szabadelvű magyar zsidóság kísérlete arra, hogy stílusban és gondolatilag „asszimilálja” a magyarságot. A populisták felfogása szerint a politikai stratégia nagy vonalait a nemzet szóvivői határozzák meg, azaz maguk a populista értelmiségiek. Az állam szerepéről azonban eltérnek a vélemények. A populisták között vannak etatisták, akik az államot akarják felhasználni annak biztosítására, hogy antiindividualista, íogyasztásellenes és hagyománytisztelő elveiknek érvényt szerezzenek, míg mások bizalmatlanok az állammal szemben, idegen, lélektelen képződménynek tekintik. Erről a modernizmusellenes ideológiáról nehéz elképzelni, hogy használható eszmeforrása lehetne egy olyan koalíciós kormánynak, mely a fokozódó inflációval, a növekvő munkanélküliséggel és az Obölválság következtében egyre súlyosbodó fizetésimérleg-hiány fenyegetésével birkózva kiutat keres a gazdasági válságból. Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy a koalíciós kormány nem fogadta el a populisták receptjeit, de nem is határolta el magát azoktól. Ügy tetszik, stratégiájának kidolgozásában négy sarkalatos kérdést tart szem előtt. Az első a ,nemzet”. A nemzeti célok és törekvések felsorolása jelképes politikai gyakorlat lehetett, amennyiben elterelte volna a figyelmet a gazdasági bajokról, ha a kormánynak valóban átfogó stratégiája lett volna. De ennek 1090 őszéig semmi jele sem volt. Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, 1» a nemzetet legitimációs elvként használják fel, ehhez azonban átfogó és nyílt vitát kellene kezdeni a „nemzet" fogalom új meghatározásáról, feladatairól és célkitűzéseiről a kilencvenes években. A kormány azzal a kijelentéssel jutott hozzá a legközelebb, hogy a magyar miniszterelnök minden magyar miniszterelnöke, azaz nemcsak a Magyarországon, hanem az utódállamokban élő magyarságé is. Ez politikai értelemben, és a nyilatkozat politikai volt annyiban, hogy mind a „nemzet”, mind a „miniszterelnök” politikai kategóriák, a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok megromlásához vezetett, mert politikusaik, jóllehet, semmi jele nincs annak, hogy az irredentizmust mint komoly opciót Magyarországon bárki fontolóra venné, szerfelett gyanakvóak a potenciális magyar irredentizmussal szemben. A másik sarkalatos kérdés a vallás volt. Felmerült egy olyan indítvány, hogy az iskolákban kötelező tantárgyként vezessék be a hitoktatást. Ez olyan széles körű tiltakozást váltott ki, hogy elvetették, mely szerint az állam messzemenően felelős a nemzet jólétéért, ezt pedig fel lehetne használni egy etatista, intervencionista stratégia elfogadtatására. Ez közvetlenül a harmadik sarkalatos ponthoz, nevezetesen az etatizmushoz, mint olyanhoz vezet. A kormány, politikájából ítélve, csak vonakodva fogadta el a piac bevezetését; hiszen „mérsékelt” program alapján választották meg, mely a piac lassú és óvatos bevezetését ígérte. A kor. mány nem egy csapásra akarta I végrehajtani a privatizációt, halnem a felülről történő privatizálást részesítette előnyben, oly módon, hogy az állami intézmé