Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)
1991-03-21 / 8008. szám
PO/SCAYIMRE Magyar Nemzet, 1991. 3. 15 34 A szerkesztőség arra kért, mondjam el, miként éltem meg a rendszerváltást, hogyan látom ma a fordulattal kapcsolatos szerepemet, s a velem történteket. Gáláns és csábító ajánlat ez. Gáláns, mert lehetőséget ad olyasmiről szólni, amiről önszántamból még talán nem beszélhetnék; csábító, mert magában rejti a lehetőségét egy önigazolás megírásának. A Magyar Nemzet előzékenységét jó érzéssel, szívesen fogadom, a csábításnak pedig igyekszem ellenállni és — amennyire ez egy személyes beszámolóban lehetséges — tárgyilagosan írni magamról, tetteimről, megfigyeléseimről. Egy, a későbbi számadást is előkészítő visszapillantás talán segíthet megkapaszkodni a jövőben. Még tavaly, az egyik külföldi lapnak adott interjúban azt mondtam, hogy 1989 az én évem. Azóta sokat gondolkodtam, valóban jól látom-e azt, ami körülöttem és általam történt? Ám ha eszembe jut, hogy milyen szapora elárultatásoknak és cserbenhagyásoknak lettem áldozata elvbarátaim és vélt híveim részéről, akkor mégiscsak jogos azt hinnem, hogy nem akármilyen ügyek előmozdítója lehettem abban a nevezetes esztendőben. A '89-es év előzményei ez én életemben messzebbre nyúlnak vissza. Soha nem hallgattam el, hogy eddigi pályám nagyobbik részét — vissza-vissza csúszásokkal bár —, de az előző rendszer hatalmi létjárán emelkedve tettem meg. Hogy mikor és miért kerültem oda, a létra tövébe, arról majd akkor írhatok, ha több időm és több terem lesz rá. Egy újságoldal keretében csak annyit mondhatok, hogy mindig a változtatás igénye és egy igazságosabb társadalom megteremtésének vágya mozgatta képzeletemet és cselekedeteimet egyaránt. Ezért a célért küzdve, botladozva követtem el hibákat, tévedéseket, de bűnöket, gazságokat soha. Hogy ezt ma kimondhatom, annak egyik oka bennem rejlik, a másik a körülményekben. A belső okot az a család és közösség plántálta belém, amelyben felnőttem, s amelynek tradicionális keménysége a becsületben, az adott szó érvényesítésében kikerülhetetlenül meghatározta az oda tartozók jellemét, viselkedését. A körülményeket ilyen belső vezérléssel fogadtam, miközben a szerencsémnek is sokat köszönhettem. A legnagyobb szeremcsémnek azt tartom, hogy politikai pályám első, tévedésekkel leginkább terhelt korszakában oktatói és elméleti munkával foglalkoztam, így aztán nem is volt rá lehetőségem, hogy akár akaratlanul is kárt tegyek emberek sorsának, életének alakulásában. Tévedéseim a látókör szűkösségéből eredtek. /Azt elég korán felfedeztem — valamikor a hatvanas évek közepén —, hogy maga a rendszer igyekszik módszeresen és intézményesen szűkre szabni a látókört. De csak késve jöttem rá, hogy ez a módszer a rendszer diktatórikus, paternalisztikus lényegéből fakad. Ezért eleinte az én szabadságharcom egy nagyon is korlátozott célra irányult; javítani, humanizálni, demokratizálni a rendszert, s az irányító pártot, ami által hatékonyabb lesz a gazdaság, eredményesebb az anyagi és szellemi szükségletek kielégítése. A nemzetközi körülmények is e korlátozott cél vállalása mellett szóltak. Azt hittük, hogy a jaltai egyezményt talán még egy atomháború sem tudná kimozdítani sarkaiból. így aztán érthető, hogy nagyobb lehetőséget tulajdonítottam a reformok belső, átalakító erejének, mint a külső, ellenzéki bírálat fordulatot előidéző szerepének. Ezt a meggyőződésemet látszottak alátámasztani az 1968-as prágai, az 1970-es gdanski események; a lengyelországi Szolidaritás sorsa a 80-as évek első felében; az NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária látszólag mély álma a sötétségben. Az én életemben is fordulatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy alapvetően megváltozzék szemléletem, s magatartásom. 1982 nyarán — mivel a fennálló viszonyokhoz képtelen voltam alkalmazkodni és a Központi Bizottságban súlyos bírálatot mondtam az egész politikáról (1981. december 3.) — kiszorítottak a hatalom belső köréből. Hat esztendei kormánytagság után a Hazafias Népfront főtitkára lettem. (Itt jegyzem meg későbbi rosszhiszemű híresztelésekkel szemben, hogy ebből a Ihat évből mindössze az utolsó két évben tartozott hozzám az oktatásügy. Ebből is több mint egy év eltelt az új minisztérium megszervezésével. Így aztán csak arra maradt időm, hogy feltárjam a magyar oktatási rendszer gyötrelmes problémáit, hogy megoldásában részt vegyek, arra már nem.) A népfront főtitkárságát a döntés kiagyalói mellékvágánynak szánták a nekem. Eleinte magam Is annak tekintettem. Széttekintve a pályán, hamarosan felfedeztem, majd jóbarátok, nyílt, progresszív szellemű munkatársak és választott tisztségviselők százainak segítségével kiteljesíthettem a népfrontban rejlő lehetőségeket. Kádár és vezetőtársai, amikor észrevették a veszélyt, megbízható komisszárokat tettek a nyakunkra. Így próbáltak akadályokat gördíteni elénk. Nem sok eredménnyel. Hiszen ekkor már a sajtó, a rádió és televízió munkatársainak jobbik fele is minket támogatott. Kezdetben inkább szórványos kezdeményezésekkel próbáltam ki a politika tűréshatárait. 1984-ben például újlipótvárosi választópolgáraim biztatására követeltem Raoul Wallenberg emlékművének helyreállítását a Szent István parkban. Kemény dorgá’ásban részesültem a legmagasabb helyről. (A sors iróniája, hogy Kádár svédországi útja előtt mégiscsak leállították Wallenberg szobrát a Pasaréten. Valószínű, hogy enélkül be sem tehette volna a lábát Stockholmba.) 1985-ben a koranyári, többjelöltes választási kampány kellős közepén elfogadtam a Rakpart klub meghívását egy több száz fős összejövetelre és nyilvános vitára, amelyen a demokratikus ellenzék prominens személyiségei is részt vettek, felszólaltak. Ez a fellépésem sem aratott tetszést a hatalom köreiben. 1985-ben a nemzetközi helyzetben bekövetkező változások (Szovjetunió—Gorbacsov—peresztrojka) megteremtették a külső lehetőséget a belső fordulatnak Mag>arországon, ahol is a blokkon belül viszonylag legnagyobb volt a szabadság, legkiterjedtebb a nyilvánosság, a legelőrehaladottabb a civil társadalom szerveződése, következésképpen leginkább nevén nevezhető volt a válság. Természetesen, mivel nem történelmet írok, hiszen személyes beszámolót kértek tőlem, ezért aztán azokon a folyamatokon, eseményeken keresztül mutatom be a változásokat, amelyeknek magam is résztvevője voltam. A nyilvános és legális politizálás szempontjából az áttörést a Hazafias Népfront VIII. kongresszusa végezte el 1985 decemberében. Két nagy horderejű — az állampárt jövőjére nézve végzetes következményekkel járó — újítást vezetett be ez a fórum. Az egyik: nyilvános és elutasító bírálatban részesítette a tavasszal megtartott XIII. pártkongresszus határozatait. Azokat a népfront beszámolója és a vita résztvevőinek többsége alkalmatlannak minősítette a válság kezelésére és a politikai átalakulás előkészítésére. A másik; az újjáválasztott országos népfronttestületek tagja lett sok olyan „másként gondolkodó", aki az ellenzéki mozgalmakból érkezett vagy oda tartott. A későbbi politikai pártok soraiban ott találjuk azokat a személyiségeket, akik a Hazafias Népfront VIII. kongresszusán jutottak először az ország nyilvánossága előtt legális politikai szerephez. E kezdeményezések nyomán olyan új műhelyek jöttek létre a népfrontban, mint a Családvédelmi Tanács, a Társadalompolitikai Tanács stb., amelyekben a pártosodás irányába tartó különböző áramlatok közösen segítettek megteremteni azt a politikai szellemiséget és légkört, amelyben békés úton elérhető a politikai pluralizmus, előkészíthető a rendszerváltás. >> I Önmagámról
