Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)
1991-03-11 / 8000. szám
Népszabadság, 1991.3.6. 57%-os ünnep Bárhogy döntött volna is a parlament, nehéz megmagyarázni a külföldinek, miért éppen augusztus 20. a Magyar Köztársaság állami ünnepe. Egyébként — engedjék meg nekem — magyarázatot igényelt volna a másik két dátum kiemeltsége is. Nyugodjunk bele: ezek a mi családi ünnepeink. (Legalábbis akkor, ha családon az egész nemzetet, népet értik.) A tegnapi ünnepvitában ismét egymásnak feszült k£t gondolkodási, hogy ne mondjam, világnézeti modell. Amelyik győzött, 'az a hagyományosabb, a körmenetes. Az érvelések is arra hivatkoztak: Szent István király napjának kiemelésével a keresztény Európához való csatlakozásunkat jelezzük, míg a másik 1 vélemény arra utalt: a március 15-i ünnep azt jelzi, hogy Magyarország a demokratikus Európa, a korszerű világ része. Szomorú, hogy ez az ellentétpár ismételten felmerül a magyar Országgyűlés vitáiban. Szomorú, mert bizonyos, hogy a baloldalon ülő ellenzéki képviselők is elismerik az istváni tett korszakos jelentőségét, s aligha van olyan parlamenti tag, aki másodrendűnek ítélné a márciusi avagy az októberi ünnep értékét. Ám a döntés módja mégis kevés okot ad az örömre. Ugyanis, ht valami, úgy éppen a köztársaság állami ünnepének e kijelölése lehetett volna az, amiben nem többségi szavazással kellett volna dönteni. A nemzeti szimbólumok, állami ünnepek és országos jelképes cselekvések — amiknek ez az Országgyűlés oly nagy jelentőséget tulajdonít — éppen azok, amelyekben szavazás előtti egyetértésre kellett volna törekedniük a pártoknak és a független képviselőknek. A kormánypártok ezt most sem tették. Miért? Az üléseket, vitákat figyelve, a szemlélőnek egvre erősebb az az érzése, hogy a koalíciós kormányzat a parlament kezelésében a tiszai—bethleni modellhez közelít. Az ellenzéket a koalíció kínos elemként kezeli — a kormánypárti honatyák ezt gyakran ki is mondják —, és a szavazógép olajozva működik. Valószínű, hogy ez a helyzet vezetett a legnagyobb (kormánypárt frakciójában a hét eleji bizalmi szavazáshoz. Ez a következetesség annál is inkább elgondolkodtató, mert ugyanakkor állandóan halljuk koalíciós oldalról a valós változásokkal való elégedetlenség hangjait is. Mivel majd egyéves kormányzásuk valóban nem hozott, nem hpzhatott frontáttörést, ez magyarázza azt a hevességet, amivel most a könnyebben megvitatható szimbolikus intézkedésekhez fordulnak. Jó példa erre a tegnapi vita a kiemelt nyugdíjakról. Mind erőteljesebbek — nyilván emiatt — a koalíciós oldalon a heves ideologikus megnyilvánulások. Hétfőn a kárpótlás ürügyén Réti Miklós osztogatta a „magyar, nem magyar címet”, tegnap reggel pedig a méltán népszerű dr. Maczó Ágnes lépett fel hasonlóan, később csatlakozott hozzájuk néhány más jobboldali honatya is. Rossz még elképzelni is, hogy a vaduló parlamenti szólamversenyben egyszer .ezek a hangok lehetnek a dominánsak. Azt ugyanis még nehezebb lenne elmagyarázni a külső szemlélőnek. És ez csak egyszerű ténymegállapítás. Miklós Gábor
