Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)
1991-03-14 / 8003. szám
Adósságunk története (2.) Népszabadság, 1991. 3. 7 3/1 ii Tegnapi számunkban a magyar adósság keletkezésének okait vettük számba. Ma Csernők Attila és Fekete János volt MNB-elnökhelyettesek véleményét közöljük, valamint Torgyán Józsefét, aki vizsgálóbizottság fölállítását javasolja. Csernok Attila, az MNB volt elnökhelyettese: — Még azt sem könnyű eldönteni, mikor kezdődött az eladósodás története. Egy nagy ívű értékelés bizonyára részletesen elemezné, miért késett a magyar fejlődés, a két világháborút, mint történelmi előzményeket, és bizonyára nem mulasztaná el, hogy rámutasson a második világháborút lezáró nagyhatalmi üzlet következményeire, mely szerint Magyarország sorsa a polgári demokrácia helyett évtizedekre a szocialistának nevezett kísérlet lett. Talán kevéssé közismert, hogy a történet végső, mindent eldöntő-elrontó szakasza úgy 20 évvel ezelőtt kezdődött. A reform első éveiben voltunk, a nettó adósságállomány 500 millió dollár, vagyis elenyésző volt. Már a reform is hordozott bizonyos, az eladósodást kiváltó elemeket, hisz a társadalmi támogatás elnyerése érdekében például nem alkalmazott semmiféle restrikciót. Fontosabb azonban két dátum: 1972 — a konzervatív visszarendeződés (amely megállította a gazdaság korszerűsítését, erőteljesen lefékezte a világgazdaságba való bekapcsolódást); és 1973 — az első olajárrobbanás (amely felborította gazdasági egyensúlyunkat). A politikai vezetés, ahelyett, hogy nyitott volna a fejlett világ felé, 1972 és egy ortodox ideológia szellemében erre azzal válaszolt, hogy erősítette a központi irányítást, a „tervszerűséget”, és ennek demonstrálására, valamint a szövetségi hűség jegyébei! létrehozták az Állami Tervbizottságot. Meghirdették — sajnos ebben a reformpolitikusok is velük együtt licitáltak —, hogy „o tőkés országok inflációját megállítjuk határainkon". A világgazdasági változásokhoz való alkalmazkodás, a világpiacra történő kitörés stratégiájának kidolgozása és alkalmazása helyett kezdetét vette az a másfél évtizedes korszak, amelyben az ország folyamatosan többet költött, mint amennyit gazdasági teljesítménye lehetővé tett volna, és ennek egyszerű következményeként mindjobban eladósodott. És itt elérkeztünk az egész adósságkérdés kulcsához. Szerintem nem az a legnagyobb baj, hogy ennyire megnőtt az adósság, hanem az, hogy az elmúlt 20 évben a magyar gazdaság világgazdasági beépülése. nemzetközi mércével mért gazdasági teljesítménye nemhogy erősödött, hanem gyengült. Abban volt az alapvető koncepcionális hiba, hogy a növekvő hitelfelvételek nem jártak együtt egy erőteljes világgazdasági nyitással. Jellemző adat, hogy az ötödik ötéves terv összes beruházásának mindössze öt százaléka szolgálta az exportcélú modernizálást. Szomorú és tanulságos, hogy a világgazdaságtól való elzárkózásban a konzervatív ideológia váratlan, és úgy gondolom, akaratlan támogatót talált a reformközgazdászok és -politikusok egy csoportjában, akik kiharcolták, hqgy a forintot a dollárhoz képest öt év alatt mintegy 20 százalékkal felértékelték. Erre egyébként azért volt szükség, hogy „kirekesszük a tőkés inflációt az országból”. A felértékelt forint és a padláslesöprő adózás nyomán visszaesett hitelképesség még a kevés maradék vállalkozó szellemet is kiölte. Az eredmény közismert. Feláldozott ésszerűség Törvényszerűen következett az 1984—1985. évi új eladósodási hullám. Nem elsősorban a „gyorsítsunk vagy ne gyorsítsunk” dilemma hibás megválaszolása miatt, hanem főként azért, mert tragikusan hiányoztak azok a vállalkozások (mindegy, hogy kicsi vagy nagy, állami, magán vagy szövetkezeti), amelyek exportképességünk növelését, gyenge világgazdasági kapcsolódásunk erősítését elősegíthették volna, de az 1979—1981. évi restriktiv politika hibái következtében nem valósultak meg. Egészen más ugyanis a 20 milliárd dolláros eladósodás súlya, illetve gazdasági hatása évi 8—10, mint 15—20 milliárd dolláros export mellett. Erre az egész 20 éves időszakra az volt a jellemző, hogy a konzervatív és a reformszemtélet politikai küzdelmében feláldoztatott a gazdasági észszerűség. Hogy ebben a légkörben hol, miben hibázott a Magyar Nemzeti Bank? Nos, abban biztosan nem, hogy felvette a hiteleket. A bank vezetése 1974-ben megírta az 1975-ben kezdődő ötödik ötéves tervről, hogy az pénzügyileg nem konzisztens, ésszerű keretek között nem finanszírozható. Erre a bank akkori elnökét, László Andort nyugdíjazták; ez volt az egyetlen konkrét „eredménye" fellépésünknek. A Nemzeti Bank abban az időben nem volt klasszikus értelemben vett jegybank, a kormány felügyelete alá helyezve annak utasításait hajtotta végre. Vagyis fel kellett vennie az ország működőképességéhez szükséges hiteleket, miközben azok felhasználásába vajmi kevés beleszólása volt. Ilyen összefüggésben igaz az a vélemény, hogy „rosszul használták fel” a felvett hiteleket. Meg persze nemcsak a hiteleket, hanem magát a költségvetésbe esztelen méretekben besöpört nemzeti jövedelmet is. A hitelfelvétel a jéghegy csúcsa volt csupán, az eladósodás jól mutatta a rendszer működési zavarait. Igaz viszont az is, hogy hibás volt a finánchiteleket a konkrét gazdasági akciókhoz kapcsolható eladósodás ellenében erőltető koncepció. A finánchitel-felvétellel a bank eleve predesztinálta, hogy a sokszor kemény feltételekkel felvett pénz a költségvetésbe kerüljön, és „rosszul használják fel". És abban is hibázott a Nemzeti Bank vezetése, hogy nem ismerte fel, a felértékelő árfolyam-politika olyan sikeresen védi a belső piacot a külső piacok inflációs hatásától, hogy közben a növekvő hitelfelvételek visszafizetési bázisát ássa alá. Ez olyan primitív összefüggés, amit súlyos hiba volt nem észrevenni. A forint irreális mértékű felértékelése összetett hatásain keresztül nagymértékben szűkítette a devizatermelés bázisát, és ezzel hozzájárult az adósságválság kialakulásához. Azt is hozzá kell tenni, hogy mindkét kérdés végül is a gazdaságpolitika legfelső szféráiban dőlt el, csupán annyit akartam érzékeltetni, hogy az MNB e két kérdésben képviselt álláspontjával hozzájárult a későbbi adósságválság kialakulásához. Ez az időszak a Nemzeti Bank számára (is) egy rossz hangulatú utóvédharc volt, amiben — Kovács András Falak-beli főhősének szavaival élve — már az is sikernek számított, ha a legrosszabb döntést el tudtuk kerülni. Nevetséges kis „sikerek"-bö\ éltünk, ha például valamivel több hitelkeretet tudtunk kiharcolni az exportnövelő, a világpiacra kimerészkedő vállalatok számára. Persze, mint arra volt példa, le lehetett mondani. De ettől a dolgok semmit sem változtak. Ettől sem ... Vannak felelősök Torgyán József országgyűlési képviselő (a Kisgazdapárt frakcióvezetője): — Büntetőjogilag felelősségre kellene vonni mindazokat, akik hazánk ilyen mérhetetlen eladósodásáért felelősök. A feltételes mód azért indokolt, mert a mai napig nincs érdemi kimutatás arról, hogy valójában honnan is jött össze ez az óriási adósságállomány. Hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy a Kádár-rend-
