Hitünk, 1974 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1974-08-01 / 8-10. szám

a tetsg. Idő előtti koporsóbatételnek, a primitiv népeknél szokásos cserbenhagyásnak, kitoloncolásnak érzik az ismerősök távolmaradását. S micsoda jó tété meny a betegség idején is észlelt barátság! Levelek virágok, sütemény, a szomszédok naponkénti bekukkan tásai, vasárnapi kuglóf... Ha néha a gyülekezeti imaközösség ott tartja nála az összejövetelét! Ha az ismerősök mesélnek családjukról, munkahelyükről, örömeikről és gondjaikról! Nem kell a saját sorsán töprengenie, van más témája, amely foglalkoztatja azután is gondolatban és - imádságban. S ha egy látogató megkérdi; "Szabad-e máskor is eljönnöm?"nem is tudja az illető, milyen balzsam ez a beteg számárai az ö "fillért sem érő" élete valakinek még jelent valamit. így átélheti a beteg a zsoltár igaz ságát”. "Tágas térre állatod lábamat!" (31;'9)

E helyzetben konzentráltabban élünk - vallja tovább Tibbéné asszony. - Egy-egy értékes könyvet mégegyszer elolvasunk. Tudatosan élvezzük mégegyszer az ébredő tavaszt, mégegyszer az új ruhát, még egyszer egy látogatást távoli barátnál, mégegyszer egy hangversenyt;; minden új súlyt kap abból a szemszögből, hogy valószinüleg az utolsó. Nem a szomorúság, hanem hálaadás fényében.

A végső dolgokkal nem szabad a végsőkig várni - tanácsolja e testvérünk hiszen nem tudjuk, milyen állapotban leszünk. Hozzátartozóinknak mondjuk el vagy írjuk le jó időben kéréseinket és köszönetünket. E végső búcsú azonban ne tartalmazzon kikö téseket, amelyek révén még a halálon túlról is zsar nokoskodunk (pl; a gyermeket bizonyos hivatásra kényszeriteni, vagy a hitvest örökös özvegységre kö telezni).Az igazi búcsúvétel; a másik "szabadon"bocsátása.

A végső elhagyatóttságra tekintettel kapunk még egy jó tanácsot; néhány imádságot vagy vigasztaló verset, amelyeket kedveltünk, írjunk föl azzal-19-